Patagóniai kaland: elzárva a külvilágtól a legnehezebb utat kellett választaniuk

Az akkor már hosszú ideje az egyik legjobb magyar sziklamászónak számító Babcsán Gábor 2001-ben nehéz feladatra vállalkozott az erdélyi születésű, de Franciaországban élő és hegyivezetőként dolgozó Fucskó Lászlóval, valamint a francia Stéphane Bauzackal: Chilébe, Dél-Amerika legdélebbi részébe utaztak, hogy felmásszanak a 2300 méter magas Cerro Mascara 800 méteres, sima gránitfalán, ami Babcsán számára már csak a helyismeret hiánya miatt is nagy kihívás volt.

A csapat harmadik tagja Fucskó jó barátja, a francia Stéphane Bauzac volt. A hely egy félreeső völgyben volt, és a trió eredetileg könnyebb utat tervezett, de mivel előttük már egy spanyol és egy walesi csapat is beszállt a falba – akik egyszerűbb útvonalakat választottak –, nekik már csak egy extrém nehéz variáns maradt.

„A csúcsra addig mindössze öten jutottak fel a világon, és eredetileg egy repedésrendszeren terveztünk feljutni, de végül egy izgalmas falrészt másztunk meg, amelyben volt egy nagy áthajlás, és bizonyos részeket nem is nagyon lehetett kiszögelni” – folytatta Babcsán.

A csúcsra való feljutás két hétig tartott, a legnehezebb részeket az expedíció vezetője, a ma már Magyarországon élő Fucskó mászta ki, aki elismert technomászó volt már akkoriban is: A5-ös fokozatú mesterséges mászásokat tudott végrehajtani, amire csak néhány tucatnyian voltak képesek a világon. Babcsán a extrém nehéz szabadmászásairól volt ismert mászókörökben, Bauzac pedig minden terepen otthonosan mozgott, így jól kiegészítették egymást.

A trió csaknem egy hónapot töltött a helyszínen, és szinte teljesen el volt zárva a külvilágtól. Eleve négy-öt napba telt, mire a fal tövébe szállították a kétszáz kilónyi felszerelésüket: több mint száz karabinert, hatvan, sziklafalba rögzíthető szöget, hatszáz méter kötelet, hatvan liter vizet és végül az élelmet.

Napi ötven métert tudtak haladni az extrém nehéz függőleges terepen, az elöl mászó három-négy órát haladt, utána bevárta a többieket, amivel el is ment a nap. Nyolc nap alatt tették meg az út felét, és mintegy négyszáz méteres magasságban egy függősátrat húztak fel, ahonnan kiindulva hat nap múlva, a tizennegyedik napon érték el a csúcsot.

„Az utolsó nap egy húszórás roham volt, ami az egyik legdurvább mászás volt az életemben – tette hozzá Babcsán, ő és társai a hegy 11., 12. és 13. megmászói lettek. – A csúcs elérése után két napig tartott az ereszkedés, a standokon kívül mindent leszedtünk, tisztán hagytuk ott a falat. Az élelmet kicsit elszámoltuk, mert korábban elfogyott, mint kellett volna, ezért az utolsó öt napon már éheztünk. Nagyjából tíz-tíz kilót fogytunk az expedíció alatt.”

Az út háromnegyede A3-as, A4-es nehézségű mesterséges mászás volt, azok a szabadmászó részek, ahol Babcsán haladt elöl, olyan hetes-nyolcas nehézségűek lehettek, és a fal állapota miatt veszélyesek is.

Hogy mennyire, azt jól mutatja, hogy a Fucskó, Babcsán, Bauzac trió 2001-ben megkapta a cikkben leírt teljesítményéért az év legnehezebb nagyfalas mászásáért járó Kristály-díjat Franciaországban, majd bekerültek a világ legrangosabb hegymászódíja, a Piolet d’Or hatos döntőjébe is.