Megindult a vödör, elszállt az érem – elképesztő sztori a budapesti vb-ről

Az 1928-as budapesti országúti világbajnokságon a magyar újságok eleinte rácsodálkoztak azokra a kerékpárosokra, akik képesek voltak edzővel készülni és egészségesen étkezni; másfél évtizeddel korábban, a stockholmi olimpián már magyar bringásokért is lehetett szurkolni; alig három évvel történetünk kezdete előtt pedig megrendezték „a” magyar bajnokságot, a Tour de Hongrie-t. A kerékpározás idehaza is rendkívül népszerű lett, voltaképpen senkit sem lephetett meg, hogy a nemzetközi szövetség 1928-ban Magyarországnak adta a világbajnokság megrendezésének jogát.

Jöttek ide a földkerekség legjobb bringásai, olimpiai bajnokok, de a hazai szurkolóknak az igazi sztár Vida László volt, akitől érmet is lehetett várni az amatőrök országúti mezőnyversenyében (külön rendeztek futamot a profiknak is). Ez óriási bravúr lett volna, hiszen magyar bringás még csak előkelőbb helyezést sem ért el korábban.

A Nemzeti Sport tudósítója autón követte, olykor előzte meg a bringásokat.

„Senki se mondja, de tudjuk, hogy mindenki csak a magyar verseny­zőkre vár, a legfőbb reménységünk­re, Vida Lacira, akit az elsők kö­zött szeretne mindenki látni. A frissítő hely körül minden em­bernek a kezében enni-­ és innivaló van, hogy az átsuhanó magyar fiúkat, aki tudja, ellássa.

Uhereczky egy hálót szorongat, melyben vízbe mártott zsemlyék és banán van. Me­gint mások hatalmas vödrökkel áll­nak készen, hogy nyakon öntsék a hőségtől eltikkadt fiúkat.”

Miután Vida megkapta jól megérdemelt frissítőjét, elszáguldott, a magyarok autóra pattanva követték. Éppen a korábbi világbajnok belga Jean Aerts érkezett a kocsi mellé – lett idő egy verseny közbeni villáminterjúra, de meglepő módon Aerts kérdezett: az érdekelte, hogy ki nyerte meg a profik versenyét. Amikor megtudta, hogy honfitársa, Georges Ronsse, még nagyobb kedvvel taposott a pedálba, hiszen Vida csak ötszáz méterrel járt előtte. Könnyen behozhatónak tűnt az előny, de a magyar fiút is rengetegen biztatták az út mellett.

„Amerre elmegy, mindenütt fel­ismerik az emberek, hiszen eleget kerekezett már erre ezen a terepen. Jobbról is balról is egyre-másra öntik nyakon. Kislányok egy pohár vízzel, az idősebbek egy­­-egy ­rocskával. Úgy fest a dolog, mintha húsvéti locsolkodás folyna. Hiába kiabálunk nekik előre, hogy ne, annál inkább öntözik.”

A két olasz bringás jókora előnyre tett szert, Vida őket már aligha tudta volna befogni, Aerts pedig egyre inkább feljött rá. Teltek a kilométerek, sok százan szurkoltak az út szélén a magyar fiúnak, hátha meglesz az a csodálatos harmadik hely. Egyre közelebb volt a cél, Vida még mindig biztosan vezetett a belga előtt, amikor…

A belga ezt látva sportba kezd s mi­alatt szegény Lacink nagy nehezen felkapaszkodik ismét a gépre, hama­rosan kétszáz méter előnyre tesz szert. A parasztlegényt majd meglincselik, pedig a szerencsétlen bizonyára csak jót akart…”

A vége azért szoros lett, de hiába: győzött az olasz Allegro Grandi honfitársa, Michele Mara előtt, a harmadik pedig a belga Aerts lett – öt méterrel megelőzve Vida Lászlót. „Hej, ha nem döntöttek volna fel!” – szomorkodott a kerekes, de a közönség így is a vállára kapta, és hosszan ünnepelte a magyar kedvencet.

Vida I László többszörös magyar bajnok, a Tiszántúli (1926), majd a Dunántúli körverseny győztese (1927), a Bécs–Budapest verseny első helyezettje (1927, 1928), és fantasztikus vb-4. helyet szerzett – de hosszú élete során nehezen tudta feledni, hogy bár Magyarországon rendezték a viadalt, a világbajnoki éremről éppen a hazai pálya hátránya miatt maradt le.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!