Cseke Lilla: Lehet létjogosultsága, de inkább csak elvileg, egyelőre nehezen tudnám elképzelni. A mi sportunk hobbi, egyszerűen más a motiváció, nem üzleti alapon futunk. Ráadásul ha vannak is jó eredményeim, kezdőnek számítok az ultrások között, szép lenne, ha feltételeket diktálnék! Olyan megesett, hogy egy versenyen dobogós voltam, egy évvel később visszahívtak, és az eredményem miatt nem kellett nevezési díjat fizetnem, ami nagyon meghatott. A dobogósoknak járó ajándéknak is szívből tudok örülni, nekem elegendő, amit eddig kaptam a versenyeimért.
Blaskó Mihály: Természetesen örülnék, ha magas pénzdíj járna a győzteseknek, de nem tartom magam annyira jónak, hogy ez engem érintsen. A másik, hogy ezért eszembe nem jutna, hogy bármelyik versenyszervezőt presszionáljam, egyszerűen nem ilyen ember vagyok, és nem is tervezek ilyen lenni – remélem, soha nem is jön el ennek az ideje. Ugyanakkor elfogadom, ha más másképp látja.
Zelcsényi Miklós: Nem mindenki fizet nevezési díjat! Nálam ezerkétszázan futottak ultratávot, háromszázan száz kilométernél többet, de a többiek is ötven kilométer felett, és a legjobbakat meghívom. Nem érdekből – tiszteletből, mert úgy gondoljuk, tettek annyit a sportágért, hogy nem ezen múlik a vállalkozásunk. De olyan is volt, aki megkeresett minket, hogy ingyen futna, mert jó, és elöl lesz – beszéltünk, megnéztük és elutasítottuk.
Cseke Lilla: Nehéz kérdés, szerintem a futók többsége egyszerűen nem ilyen. Nekem boldogság, ha bemondják a nevem egy versenyen, és ha a dobogósnak járó csomagban van zselé, vitamin, krém, vásárlási utalvány a sportboltba, ahol cipőt, felszerelést vehetek – ez már rengeteget számít. Ha még wellnesshétvégét is adnak, az is szuper. Ahogy én látom, ez nem működőképes, nem ezért csináljuk, megosztó lenne, a többi futó nehezen tolerálná.
Blaskó Mihály: Így, ilyen formában semmi esetre sem szeretnék senkivel összeállni. Annak örülnék, ha a sportágunk lenne olyan szinten, hogy, mondjuk, a dobogósok kiemelkedő pénzdíjban részesülnének, de sokkal jobb a kapcsolatom a szervezőkkel – magam is az vagyok kisebb versenyen –, hogy ezen gondolkozzam.
Blaskó Mihály: Dehogy zavarna, menő lenne, ha annyi szponzor állna be egy verseny mögé, hogy el tudnák hoznák a világsztárokat, kifizetnék a szállásukat – ez emelné a színvonalat, az adott viadal rangját. De én nem ezért futok, nekem ez az egész másról szól… Szeretem a futótársadalomban megismert barátaimat, a hangulatot, ugyanakkor hozzáteszem: ha valaki ebből él, és emiatt fontos lenne neki a magasabb pénzdíj, az extra juttatás, vagyis profitorientáltan sportolna, azt is el tudnám fogadni. Nekem ezzel nincs bajom, de én nem vagyok ilyen.
Zelcsényi Miklós: Nem tudunk idehozni sztárokat. Pedig megpróbáltuk, évek óta dolgozunk azon, hogy Eliud Kipchoge csak öt kilométert fusson egy versenyünkön – megoldhatatlan. Kapcsolatban állunk, aláírt pólót, fotót küldött, de idehozni képtelenség, nincs reális piaci esélye. Tudni kell, nem vagyunk látványsportág, sem olimpiai sportág, így az állami támogatás nem olyan szintű, mint a kiemelteknél.
Sorozatunk első részében azt jártuk körül, mennyire jellemző a csalás az ultrafutásban, a másodikban arról volt szó, mennyire idegesítő, ha valaki mániákus „futóőrültté” válik, a harmadikban arra kerestük a választ, hogy profi húzás vagy divatozás-e futóedzővel dolgozni, a negyedikben arra, hogy mennyire függvénye a futás a pénzügyi lehetőségeinknek, az ötödikben arra, kit mi motivált, amikor elkezdett futni, a hatodikban arra, hogyan néz ki egy futó helyes étrendje, a hetedikben a nevezési díjakról beszélgettünk, a nyolcadikban a futók és a szemetelés kapcsolatáról., legutóbb pedig arról, hogy mi a legidegesítőbb edzés közben?