„A maratoni olyan, mint egy hosszú utazás”

Hogyan alakult ki, hogy inkább a hosszú távokhoz kezdett kötődni?

Már kisgyerekkoromban eldőlt – kezdte Csere Gáspár a Nemzeti Sportnak adott interjújában. – Egyrészről megmagyarázhatatlan módon megtetszett a hosszútávfutás, másrészről van hozzá kézzelfogható történetem is. A családban volt előttem egy minta, édesapám ugyanis amatőr hosszútávfutó volt. A nyolcvanas években a teljesítménytúrákhoz és a hegymászáshoz szükség volt futásra is, a kilencvenes években pedig elkezdett utcai versenyeken indulni, a budapesti maratoni, félmaratoni viadalokon és a Vivicittán. Ilyenkor én is mentem neki szurkolni, ami nagy hatással volt rám – apu szerettette meg velem, és eleinte motivációt jelentett, hogy utolérjem őt.

Később volt önök között egy kis versengés?

Tinédzserkoromban még egy kicsit igen, aztán én komolyabban kezdtem futni. Hamar közel kerültem az atlétikához, és mivel jöttek a sikerek, úgymond benne ragadtam. Elsős általános iskolásként, hétévesen írattak be a Budafoki MTE atlétikai szakosztályába, és akkoriban még minden versenyszámot kipróbáltam, az inkább amolyan kölyökatlétika volt. Ezzel párhuzamosan már indultam utcai futásokon is, amelyek nagyon megtetszettek, és tízévesen átmentem jelenlegi klubomba, a BEAC-ba, mert oda járt az egyik nővérem, így tudtam, hogy van közép- és hosszútávfutó-szakága. Tíz és tizennégy éves korom között hatszáztól háromezer méterig minden távon elindultam, utcán pedig tíz kilométeres versenyeken is, és számos bajnoki címet szereztem, mellette kipróbáltam a mezei futást is. Már tizenkét évesen jelenlegi edzőm, Szabó Imre irányítása alá kerültem, akinek nagyon sokat köszönhetek, hogy a futás mellett maradtam, és ennyi sikert el tudtam érni.

Profi dobos lehetett volna

Fotó: Tumbász Hédi / Nemzeti Sport

Csere Gáspárt már kiskorában megérintette a zene, a szülei szerint néhány évesen is dobolt mindenen, ami megszólalt. Hétéves korában kezdett oktatásra járni, és az érettségiig az atlétikával párhuzamosan csinálta.

„Ez a két erős impulzus tíz éven át versengett egymással az életemben, még annak a lehetősége is felvetődött, hogy talán profi dobos leszek – emlékezett vissza a BEAC sportolója. – De az érettségi előtt döntenem kellett a kettő kötött, és bár a futást választottam, nem hagytam abba a zenélést sem. Később amatőr zenekarokban játszottam, és a zene ma is része a mindennapjaimnak.”

(Az improvizatív zenei stílusokat, a jazzt, a bluest vagy a gospelt kedveli, de nyitott más stílusokra is, az utóbbi években például rapet és hiphopot is szívesen hallgat. Bár gyakorolni friss apaként pláne nincs ideje, a dobolást nem hagyta abba, klubjának van egy zenekara, amely ugyan egyre ritkábban jár össze, de nem szeretné, ha ez a szál elhalna.)

Szóba sem jött, mert a családi légkör olyan volt, hogy az egyéni teljesítmény állt a középpontban, a kihívásokban én is igyekeztem helytállni. Úsztam, síeltem, és amikor találkoztam valamilyen új sporttal, az inkább egyéni volt. A szüleim sosem erőltették, dönthettem volna akárhogy, de a csapatsport nem hiányzott soha, sosem csavarta el a fejemet. Otthon sem néztük a tévén, pedig már akkor is aktív sportfogyasztók voltunk. Fociban követem a válogatott meccseit, és nézem a nagyobb világversenyeket, de napi szinten nem foglalkozom vele. Egyébként még a nemzetközi futást is csak az elmúlt években kezdtem el jobban követni.

A két fő távja közül a félmaratonit vagy a maratonit szereti jobban?

A maratoni távon rengeteg tapasztalatot szerez az ember, a félmaratoni kiegyenlítettebb és átláthatóbb, ezért sokáig az utóbbit szerettem jobban. De ez idővel megfordult, mert a maratoniban van valami különleges, ami a félmaratoniban nincs meg.

Az is számít, hogy nehezebb?

Félmaratonin ritka a holtpont, rutinból is végig lehet futni, nem úgy ér be a célba az ember, hogy majdnem összeesik. De a negyvenkét kilométer már elég hosszú ahhoz, hogy le kelljen győznöd saját magadat is. A távnak méltósága van, már az is ünnep, ha sikerül teljesíteni, ami meghatározza az elkövetkező napokat, heteket. Ez a tartós eksztázis hiányzik a félmaratoniból – ahogy beérek a célba, szinte már várom a következő versenyt.

Rövidebb távban felnőttként sosem gondolkodott?

A rövidebb számokban az első métereknek is óriási szerepük van, a hosszú távokon viszont nem kell rohanni, menet közben is van lehetőség korrigálni a hibákat. Olyanok, mint egy hosszú utazás. Én pedig nem szeretem a kapkodós versenyzést; ezerötszáz méteren biztosan azért izgulnék, hogy jó lesz-e a hajrám, vagy menet közben kilöknek-e. A maratonin igazságosabb eredmény születik.

Jó versenyzőtípusnak tartja magát?

Szerintem ezt nem nekem kell megítélnem, de talán a jók közé tartozom, bár biztosan lehet még fejlődni. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy mindig higgadt tudok maradni, amire szükség is van, mert egy maratonin nagy lelki megpróbáltatással kell szembenézni. Az ember már a rajtnál nyugodt, ha tudja, hogy rendesen felkészült. A felkészülés sok mindent eldönt, a verseny tulajdonképpen „csak” a csúcstámadás.

Melyek a kedvenc helyei, versenyei a világon?

A német és holland városi maratoni versenyek, amelyeken jó időeredményt lehet elérni, a hangulat és a szervezés pedig nagyon profi. Közülük is kiemelkedik Berlin, ahol szereztem már olimpiai kvótát, és ott értem el az egyéni csúcsomat, de nagyon szeretem Frankfurtot, Hamburgot, Amszterdamot, Hágát és persze a magyar fővárost is. Tősgyökeres budapesti vagyok, nekem mindig különleges volt itt futni, ráadásul sokszor nyertem.

Esetleg Európán kívül is van olyan hely, amelyet kedvel?

Igen, Jeruzsálem, ahová mindig zarándoklattal megyünk, az ottlétünknek spirituális jelentősége is van. A város különleges történelme és hangulata pluszt ad a futás mellett.

Egy maratonin az ember másokkal vagy inkább magával versenyez?

A kettő megfér egymás mellett. A több mint kétórás futás nagy fokú belső fókuszt igényel, de ez a magunkba zárkózás nem jelenti azt, hogy ne figyelnénk a külső dolgokra. Nagyon is figyelünk, viszont kizárólag azokra, amelyek számítanak, például a versenytársakra. A maratoniban az is szép, hogy szükség van bizonyos fokú kooperációra, ami abból fakad, hogy nem könnyű egyedül jó eredményt elérni.

Ezért harminc kilométeren át általában összedolgozunk más futókkal, szinte buzdítjuk egymást, amiben benne van a sportszerűség, az összetartás és a csapatmunka. A hosszú hajrá viszont a legnehezebb része a versenynek, mert akkor már mindenki önmagára van utalva, így ott jönnek ki legjobban az egyéni képességek.

Bevallom, az érettségiig nem tartottam fontosnak a tanulást, inkább nyűg volt, edzeni jobban szerettem. Kevés időm maradt rá, ennek ellenére mindig jól tanultam, amiért utólag hálás is vagyok a családomnak, mert mindig olyan értékrendet közvetített, amelyben jól kellett teljesíteni. A család mellett az iskolai közeg is húzott magával, jó iskolákba jártam. A gimnáziumban például alapelvárás volt a továbbtanulás, az edzőm tanácsára elvégeztem a sportszervező szakot az ELTE-n, amelynek mi voltunk az első évfolyama. Az egyetemi évek alatt megszerettem a tanulást, mert végre voltak olyan tantárgyak, amelyek igazán lekötöttek. Érdekes, tizenkét évig kötelességből tanultam, de utólag mindent pótoltam, amikor rájöttem, mi érdekel. Az első három év után a Testnevelési Egyetemen elvégeztem a plusz két évet, most pedig a PhD-m felénél járok, legalább még két év van hátra belőle.

Honnan gyökerezik a mély vallásossága?

Gyerekkoromban rendszeresen jártunk istentiszteletre, és a szüleim, vallásosak lévén, a bibliai értékek szerint neveltek, de sosem erőltették. Nekem viszont ez is egy közös program volt, amit nagyon megszerettem, és hitelesnek tartottam. Már gyerekként is próbáltam imádkozni, de akkoriban a kereszténység még a háttérben maradt az életemben. Aztán tinédzserkoromban, amikor jöttek a problémák, már erőteljesebben megfogalmazódott bennem a hit iránti igény, mert nekem is segítségre volt szükségem, mint minden kamasznak. Éreztem egy belső hívást is, amely érettségi környékén egyre erősebb lett, és tizenkilenc évesen azt a döntést hoztam, hogy onnantól kezdve Istennek adom át az életem, hozzá méltó életet szeretnék élni. Heti rendszerességgel kezdtem istentiszteletre járni, és ez az elköteleződés a sportra is jó hatással volt. A húszas éveimet leginkább az jellemezte, hogy engedtem ennek a hívásnak, hogy egyre közelebb kerüljek Istenhez. Egy keresztény közösségbe kerültem, a feleségemet is itt ismertem meg, így ami családunk is keresztény alapokra épül.

Rengeteget, mert a sportot is átitatja a hit. Amikor döntést hoztam, rájöttem arra is, hogy innentől fogva csak úgy van értelme mindennek, ha mindenben az Ő akaratát keresem. Ez azt is jelentette, hogy egyáltalán nem kell abbahagynom a futást, mert a tehetséget is tőle kaptam. Inkább azt kezdtem el keresni, hogyan tudnék úgy sáfárkodni ezzel a tehetséggel, hogy másoknak is öröme legyen benne, másokat is inspiráljon. Fontos lett, hogy legyen egy értékrend, amelyet követek és vallok.

Az elmúlt év végén gyermeke született. Mennyire változtatta meg az életét?

Nem féltem a gyerekvállalástól, mert jó példákat láttam magam körül. A feleségemmel mindig is nagyon vártuk, én pedig készültem az apaszerepre. Kamilla karácsony előtt három nappal született, és bár érkezésével sok minden változott, az elején inkább az anyának kell nagyobb szerepet vállalnia, az ő vállát nyomja a nagyobb teher. Engem elsősorban mentálisan változtatott meg, bennem plusz-felelősségérzés alakult ki, ami ugyan teher, de óriási boldogság is. Úgy érzem, kiváltságos helyzetben vagyok, amely még nagyobb teljesítményre ösztönöz. Még csak néhány hete vagyok apuka, de a várakozásom igazolódott: fárasztóbb, de boldogabb lett az életem, a gyerek újabb értelmet adott neki. A feleségemnek pedig minden elismerésem, már most nagyon ügyes családanya.

Megjelent a Nemzeti Sport február 12-i Sportkrém mellékletében

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!