A világbajnokságnál nincs jobb motiváció

Teljes mértékben a múlté az a krízis, amit a tavalyi 24 órás világbajnokság és idén tavasz környékén átélt?

Lehet, hogy van még némi visszamaradás, ám a demotiváció nagyobb részben átformálódott motivációvá – felelte portálunknak Halama Levente, aki tavaly egyéniben 28., csapatban 2. lett a franciaországi 24 órás világbajnokságon.

Édesapja elvesztése mellett mi jelentette a legfőbb problémát?

Jött a vírus, ami nem érintett jól. Nem voltak versenyek és érzelmileg is elsüllyedtem, elment a kedvem az egésztől, nem volt, ami motivációt adjon az edzésekhez. Betegeskedtem, egymás után jelentkeztek a felső légúti problémák, nehezen lábaltam ki belőlük.

Átesett a koronavíruson is?

Igazoltan nem voltam fertőzött, ettől függetlenül lehet, hogy elkaptam, és azért voltam annyira magam alatt…

Hogyan tudott kilábalni ebből a nehéz helyzetből?

Egyszerűen csak érkezett egy elhatározás október elején, megbeszéltem Szilágyi Tibivel, az edzőmmel, hogy megpróbálunk összerakni egy jó téli alapozást. Elkezdtem edzeni és sikerült vennem egy futópadot, ami nagy álmom volt. Telente elég sokat küzdök felső légúti gondokkal, amikor elkaptam valamit, nem volt kedvem kimenni a szabadba. Ezzel kiküszöböltük a lehetőségét, hogy a hideg vagy megfázás miatt le kellene állnom, ha bent futok, nem leszek még betegebb és nem süllyedek mélyebbre.

Komolyabban elhatároztam, hogy jövő májusban részt veszek a temesvári 24 órás világbajnokságon, bár hallottam, lehetséges, hogy elhalasztják, januárban döntenek róla. Ez a verseny motivál most, megvan a kvalifikációm és úgy döntöttem, normálisan felkészülök rá.

Milyen a közös munka Szilágyi Tiborral?

Nagyon jó, már nem is tudom, hány éve dolgozunk együtt, eléggé összekovácsolódtunk. Baráti a viszonyunk, megbeszéljük, merre és hogyan haladjunk. Bármikor szólhatok neki, ha érzem, beteg leszek vagy nem vagyok túl jól. Ilyenkor átformáljuk az edzéseket, ha úgy érzem saját magamon, hogy a túlterheltség miatt sérülésközeli állapotba kerültem, kicsit csökkentünk az adagon.

Élvezte az augusztusi Korinthosz 80-at, amelyen először indult?

Igen, de aluledzett voltam, ami teljes mértékben kijött. Nagyon élveztem a futást, néztem az adatokat, a pulzusomat, rendben volt minden, persze éreztem a lábaimat, de lelkes voltam. Az szomorított el, hogy eltévedtem, ahogy az év elején három versenyből háromszor is – valahogy nem megy a tájékozódás, ráadásul nem töltöttem rá a tracket az órámra.

Csak a jelzések után mentem és egy körforgalomból egyenesen kellett volna kijönnöm, de én elindultam balra, mert arra vezetett a bicikliút.

A plusz három-négy kilométer miatt elvesztettem a harmadik helyet, viszont mindenképp be akartam fejezni a futamot. Ez volt csupán némi negatívum, talán a második hely is meglehetett volna, a harmadik feltétlenül, de örültem, hogy újra versenyeztem.

Miben változtattak az elmúlt időszak edzésprogramját tekintve?

Kicsit variáltunk az edzéseken, a futópad is alkalmas különféle tempós edzésekre. Tibi is nagyon örül a padnak, mert így nem marad ki annyi edzés. Tavaly, amikor kicsit beteg lettem, három-négy nap kimaradt, most maximum egy, vagy annyit sem hagyok ki, legfeljebb kevesebbet futok.

Képes már szép emlékként tekinteni a csapatban szerzett világbajnoki ezüstéremre?

Nem az eredmény volt a szomorú, hanem hogy nem foglalkoztak velünk. Pontosabban lehet, hogy csak velem, mert a srácok egyéni teljesítménye jobb volt. Hiába az ezüstérem, nem történt semmi, nem változott semmi.

Nem is egyénileg, hanem arra gondolok, kaphatna nagyobb támogatást a magyar ultrafutó-válogatott.

Nemcsak a pénzt tekintve, hiszen a felszerelést is vissza kell adnunk. Megfordult a fejemben az ötlet, de megvenni sem lehet. Jó lenne, ha a Magyar Atlétikai Szövetség meg tudna egyezni sportszergyártó cégekkel, hogy legalább a ruházat vagy a cipő megvásárlása ne önköltséges legyen. A futófelszerelést és a frissítést nekünk kell állnunk, az ultrabizottság költségvetésébe a szálloda és az utazás fér bele, más sajnos nem.

Milyen célokkal vág neki a 2021-es esztendőnek?

Ha nem májusban lesz a világbajnokság, az még alakíthat a terveimen. Meglátom, hogy megy a felkészülés, szeretnék még egy esélyt adni a válogatott szereplésnek. A futástól nem szeretnék elszakadni, hogy versenyszerűen tudom-e tovább csinálni, az majd kiderül. Tavasszal vagy ősszel elindulnék egy középhosszú, száz kilométer körüli távú terepversenyen is, de egyelőre nincs semmi konkrétum. A Spartathlonra szívesen visszamennék, amikor ott voltam, nagyon esős, zivataros
körülményeket tapasztaltam, nehéz volt, ám nem voltam elégedett a futásommal sem, szívesen „revansot vennék”, de elég költséges mulatság, tehát azt még meg kell fontolnom.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!