Várandósan az éjszakai futóversenyen
Sosem felejtem el azt a március délutánt, amikor úgy futottam utoljára, hogy még nem tudtam, kismama vagyok! Már akkor a nyári futóversenyeimre, köztük a Generali Nigth Run félmaratoni távjára készültem, ahogyan négy éve mindig. Tele voltam lelkesedéssel, elszántsággal és akarattal, de a szervezetem dacolni kezdett: átlagosnál gyorsabban emelkedő pulzus, zihálás, betonlábak. Nem értettem, mi történik velem.
Nagyon elkeseredtem, de néhány napra rá kitisztult minden – megtudtam, hogy kisbabát várok.
Személyi edzőként tudtam, hogy a napi mozgást semmiképpen sem szeretném abbahagyni, de azt nem gondoltam volna, hogy a fő mozgásformám a futás lesz.
Természetesen ilyenkor mindenki azt kérdezgeti tőled, hogy szabad ezt neked? Nem ártasz vele a babának? Edzőként még körültekintőbben jártam el ezen a téren is, és tudtam, ha a várandósságom minden komplikációtól mentes lesz, nem kell lemondanom arról, ami már több mint 20 éve az életem szerves része.
Így az orvosommal konzultálva a 12. héttől tovább folytattam a futásokat. Természetesen nem olyan lendülettel és nem olyan kilométerszámokkal, mint korábban!
Tematikusan ismerkedtem magunkkal, a szervezetem és a kisbabám visszajelzéseire hagyatkozva alakítottam az edzéseket. Soha semmit sem erőltettem, mindig csak annyit és úgy teljesítettem, hogy az jól essen, és ne legyen nekünk megterhelő.
Pontosan három évvel ezelőtt ismerkedtem meg a párommal a Generali Night Run futóversenyén, ahol mindketten iramfutók voltunk, és tudtam, hogy ez az a verseny, amelyen a kislányommal is először szeretnék futni. 2020. augusztus elsején jött el a várva várt nap. Izgatottan indultunk neki az estének. Úgy terveztem, hogy a 9 kilométeres távot a lányommal „kettesben” fogom megtenni, de természetesen erről a párom hallani sem akart. Ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson, nekem pedig nem volt más választásom, hiszen elfutni úgysem tudtam volna előle.
A rajtvonalhoz állva a többi versenyző között kicsit furán éreztem magam a szépen gömbölyödő pocakommal. Tudtam, hogy ez a történet csak magunkról szól, egy közös futásról, amelyen most kivételesen nem egyedül, de csak magammal kell versenyeznem.
A rajt után a pulzusom visszalassult, az elmém kitisztult, és hirtelen minden megszűnt körülöttem létezni, csak mi hárman voltunk és a csodás budapesti éjszakai fények. Sosem éreztem ennyire tökéletesnek egyetlen versenyt sem, mint most. Az, hogy együtt lehettünk a mi szeretett versenyünkön, mindent feledtetett, még a pálya végén a sétát a Várhoz vezető emelkedőkön és a küzdelmet a pulzusommal is.
Hihetetlen sok energiát és erőt adott futótársaink biztatása, és az, hogy többen is büszkén nyugtázták, igen, így is lehet.
Én pedig ezekből a pillanatokból, a párom türelmes és támogató segítségéből merítve a legbüszkébben futottam át 1 óra 10 perces idővel azon a bizonyos célvonalon, amelyhez oly sok csodás élmény köt. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egy csaknem nyolc perces ezrekkel lefutott 9 kilométernek. De talán én voltam a legboldogabb, hiszen ezt már ketten értük el, a kislányommal!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
