Büki Tivadar: kaland után verseny

Milyen érzés volt újra Athénban versenyezni. Előjöttek az emlékek a Spartathlonról?

Még szép, hogy előjöttek! A Spartathlon óriási élmény volt, ahhoz még csak Athénba sem kell utaznom, hogy emlékezzek rá. Viharostól, mindenestől jó volt az egész. Egy kaland. A szállást is a Fenixbe foglaltam.

Hogyan jött a mostani verseny ötlete, és milyen volt a rajtig vezető út?

Első körben Tel-Avivba, Izraelbe készültem január kilencedikére, de végül úgy döntöttem, hogy a szervezők amúgy is már-már diktatórikus kiírásán felüli pluszelvárásainak nem óhajtok megfelelni. Így némi huzavona után november végén átneveztem Athénba. Mivel a munkám miatt kevés időm van edzeni, az utóbbi években csak minőségi edzésmunkát végzek. Van néhány gyors félmaratonista, illetve triatlonos haverom, velük pályán szoktuk egymást kóstolgatni, illetve a magányos edzésekben is mindig benne vannak a feladatok. Mindent magam állítok össze.

Nyilván teljesen más élmény egy körpályán versenyezni, de gondolom, megvan ennek is a szépsége. Mi a pozitívum ebben a műfajban, és mit lehet legkevésbé szeretni a körpályában?

Még bringás koromból jut eszembe erről egy kis anekdota, amikor az edző kérdi a versenyzőt verseny közben: „Jól érzed magad? Oké minden?” „Igen.” „Akkor valamit nagyon nem jól csinálsz!” Szóval, ide versenyezni jöttem, nem örömfutni, ebben ez az élmény. A körözősön az ember megy, mint a gép, és bedarálja, megelőzi, akit csak tud.

A Spartathlonon vagy a Szakurán pedig ha a másik kóvályog az út szélén, adok neki vizet a kulacsomból, megkérdezem, jól van-e, csak azután megyek tovább. Az egyik verseny, a másik kaland. Ez számomra a különbség. Mindkettőt élvezem, csak másként.

Ha jól tudom, ez egy igazi futóünnepély Athénban. Milyen a szervezés, a pálya, a frissítés?

Igen, ez egy igazi ultrafutó-fesztivál. Nagy ünneplés nincs, amolyan igazi kvalifikáló verseny. Mivel IAU bronz minősítésű az esemény, tulajdonképpen mindenhova elfogadják az itt szerzett kvalifikációkat, akár a nemzeti válogatottakba is, ennek köszönhetően nagyon színes és népes a mezőny. A szervezés görögösen puritán, a versenyzők kilencven százaléka úgyis a saját frissítését használja, így arra sem fektetnek túl nagy hangsúlyt. A pálya nem túl ideális, van benne egy fordító, négy kilencvenfokos kanyar és öt méter szint körönként. Pontosan egy kilométeresre van kimérve, nagyrészt a szabad ég alatt fut, a végén kell befutni egy csarnokba, ahol a frissítőzóna is található.

A görögöket nagyon bírom, szeretem az ételeiket, az országuk klímáját és a lazaságukat, csak dolgozni ne kelljen velük. A verseny tetszett, alkalomadtán akár vissza is térek.

A tervezett kilométerszám nem jött össze teljesen, de 227.1 kilométeres új egyéni csúccsal, negyedik hellyel és az engem megelőző spanyol, svéd és bolgár futó versenyzéséből merített tapasztalatokkal tértem haza Athénból, így elégedett vagyok. Ezzel a kilométerszámmal kvalifikációs szempontból is újra kinyíltak a kapuk néhány évre, meglátjuk, melyiken lépek be.

Ez az éve egyből nehéz próbatétellel indult – melyek a további tervek?

Valószínűleg élek a Rábits Péter főszervezőtől kapott meghívással a zsámbéki 24 órás magyar bajnokságra, és megpróbálom az Athénban szerzett tapasztalatokat pluszkilométerekre váltani. Jó lenne egy spartathlonos kalandozás is, amit most megspékelnék azzal, hogy a háromezer-ötszáz kilométeres oda-vissza utat motorral tenném meg.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!