Maráz Zsuzsanna: nézelődés után küzdelem

Látom, hogy harminc nappal a kezdés előtt átállította közösségi oldalán a borító- és a profilképet is. Ennyire számol vissza?

Még szép, ezzel kelek és fekszem! – válaszolta Maráz Zsuzsanna, aki a szeptember 27-én induló Spartathlonra készül, a nők között címvédőként.

Mennyiben más úgy készülődni, hogy tavaly ön nyert?

Elsősorban attól más, hogy most már tudom, hova megyek. Negyedszer indulok, elsőre még a teljes ismeretlen várt, rengeteg kérdőjel volt bennem, most viszont mindent ismerek. Kicsi izgalom van bennem amiatt, hogy tavaly én győztem, hiszen aki egyszer az élen végzett, attól elvárják, hogy ismételjen, és persze nekem is van elvárásom magam felé.

Igyekszem kihozni magamból a legjobbat, de csak ott derül ki, hogy a többiek milyen formában vannak és az én teljesítményem mire elég. Nézegettem a rajtlistát, azért vannak hozzám hasonló erősségű és nálam erősebb futók is.

Az első Spartathlon előtt nem néztem, akkor az volt a cél, hogy teljesítsem a távot. Másodjára már javítani akartam az eredményen, így jobban figyeltem a többieket. Az a verseny nagyon jól sikerült, kiadtam magamból, amit tudtam. Tavaly ugyan győztem, de az időeredményem elmaradt attól, amit vártam, az időjárás kicsit közbeszólt, plusz a végén én sem adtam bele mindent úgy, ahogyan kellett volna. Nem volt meg a versenyszituáció, amely szükséges ahhoz, hogy ki tudjam hozni magamból a legjobbat. A vége fele már az járt a fejemben, hogy legyek óvatos, csak tegyem egyik lábamat a másik után, és milyen jó lesz célba érni. Napok kellettek, amíg örülni tudtam a sikernek, már a párom mondta, hogy légy boldog, hiszen győztél!

Előfordulhat, hogy most elégedettebb lesz a jó időeredménnyel, mint egy gyengébb teljesítménnyel elért győzelemmel?

Mindig úgy akarok futni, hogy a végén azt érezzem, mindent kiadtam magamból és megdolgoztam érte. Az első hely csak egy szám, azt például el sem merem képzelni, milyen úgy győzni, ha kiesik előled az, aki vezetett, az nagyon nehéz lehet. A két évvel ezelőtti második helyem életem legjobb ultrateljesítménye volt, hasonlónak örülnék.

Mondják, milyen fontos a célig vezető út. Elégedett azzal, vagyis a felkészüléssel?

Sokszor kérdezik, hogyan sikerült, és sose tudom a választ, most sem érzek semmit. Nem érzem a fejlődést, de azt sem, hogy visszaestem volna.

Magas szinten a stagnálás már jónak számít.

Szerintem is. Egyébként, azt tapasztalom, hogy sokkal gyorsabban regenerálódom, megmutatkozik a hét kétszáz kilométer feletti verseny tapasztalata. A formára visszatérve: az állóképesség nehezen mérhető, aznap derül ki, milyen állapotban vagyok, de az fontos, hogy nem fáj semmim.

Mentálisan hogyan kell készülni a Spartathlonra?

A hosszú edzéseken, a nagyjából négyórás futásokon át tudom élni, milyen lesz. Nincs B-tervem, az a cél, hogy végigfutok, ahogyan tudok. A táv első fele általában jól eltelik, nézelődöm. A második felében már jön a küzdelem, de nem tervezek azzal, mit csinálok, ha ez vagy az következik. Persze van nálam felszerelés a fizikai problémákra, ám a többi gonddal megbirkózom.

Az utolsó ötven kilométer nagyon nehéz, akkor folyamatosan motiválni kell magamat. Tavaly például hajtott, hogy milyen jó, nekem szól majd a magyar himnusz. Előfordult már, hogy órákig fájt a hasam, de semmilyen fizikai fájdalom nem tántoríthat el a céltól.

Ez nagy felelősség, ráadásul először indulnak a Spartathlonon. Azt szeretném, hogy velem tartsanak, hiszen sokat segíthetek nekik. Férfiak, így éppen ideális, ha velem tartanak, mert nagyon figyelni kell a kezdő tempóra, hogy ne fussák el magukat. Ráadásul nekem is motiváció a jelenlétük, az nem lehet, hogy ők ott vannak, én pedig nem haladok jól. Példát akarok mutatni nekik és azoknak is, akik otthonról követik a versenyemet.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 szeptemberében.)