Boldog utolsókból büszke elsők

Sok futóversenyen tapasztalható, hogy a középmezőny végén vagy az utolsók között célba érő versenyzők még a dobogós helyezetteknél is nagyobb üdvrivalgásban részesülnek. Ez annak is köszönhető, hogy a legjobbak sok esetben túl hamar beérkeznek, amikor még nincs annyi szurkoló és családtag a verseny célterületén, mert – mondjuk – épp a pályán segítik „saját” versenyzőjüket.

Azonban a szintidő lejártához közeledvén, azokban a feszült, legutolsó percekben sokszor olyan izgatott hangulat tud kerekedni, amiért igazán érdemes futóversenyekre járni, szurkolóként és résztvevőként egyaránt. Látni, ahogy sokan erejük utolsó „cseppjeit” próbálják kipréselni magukból az eredményes teljesítés érdekében, igazán emlékezetes befutót produkálva. Megindító élmény, amikor tapsvihar közepette az utolsó versenyző is célba ér, miközben a tömeg őt méltatja, és ünneplése felér a győztesnek járó örömmámorral.

Arról, hogy milyen érzés utolsóként célba érni, Várnai Gergely, a tavalyi Korinthosz 160 kilométeres távjának utolsó helyezettje tud mesélni – akiről utóbb derült ki, mégsem a legutolsó volt. A pécsi Mecsek Maraton Team futója az eredeti kiírásban szereplő huszonnégy órás szintidőt használta ki, hiszen 23:59:40 másodperc alatt teljesítette a távot.

„Utólag megtudtam, hogy a nagy melegre való tekintettel a szintidőt meghosszabbították valamennyivel, így még ketten beértek utánam. A verseny alatt fogalmam sem volt, hányadik vagyok, és nem is érdekelt. A túlélésre mentem, ekkora távot még sohasem tettem meg, így nem volt jelentősége, hányadik leszek.”

Végül hatórás tusát vívott a szintidővel, és a végén ő volt a földkerekség legboldogabb embere.

„Száz kilométer környékén kezdett kikristályosodni bennem: az sem biztos, hogy beérek. Az volt a tervem, hogy százharmincnál feladom. Itt azonban kaptam egy kávét, illetve kiderült, hogy ha meg tudok tenni öt kilométert óránként, még beérek szintidőn belül. Vagyis előtte nem zavart a szintidő, mert a feladás járt a fejemben, utána meg inkább motivált, nehogy már ne tudjak legyalogolni harminc kilométert hat óra alatt. Végül fantasztikus érzés volt a névre szóló célszalaggal a kezemben befutni. A versenyek többségén hozzádvágnak egy érmet, esetleg valami csomagot, és mehetsz Isten hírével. Itt viszont a rendezvényt követő gálavacsorán hihetetlen elismerésben volt részünk. Többségében csak mi, versenyzők voltunk ott, magunk között, átérezve, amit a másik is érzett. Ugyanúgy szinte mozgássérültként másztunk fel a színpadra átvenni az érmet, helyezéstől függetlenül. Leírhatatlan volt hallani a nevemet és ott állni a színpadon, két társam mellett, hallgatni a tapsot olyanoktól, akik nem csak udvariasságból tapsolnak. Ott, annak a tapsnak ugyanis tényleg volt jelentősége. Olyanoktól kaptam, akik pontosan tudták, mit teljesítettem és milyen áron. Itt ténylegesen értéke volt a tapsnak, az elismerésnek.”

A tavalyi élmények hatása után természetesen az idén is bekerült a versenynaptárába a Korinthosz.

„Az idei versenyt is már nagyon várom, a szervezők miatt is. Tudom, hogy jó helyen leszek, hogy ha rajtuk múlik, nem lesz gond. A Korinthosz nem tömegrendezvény, nem nagyvárosi maraton vagy tömeges váltó. Kis családias futóünnepély, jó értelemben vett idióta ultrafutókkal egymás között. A szervezők pedig teljes mértékben megértően viszonyulnak hozzánk. Azt, hogy milyen eredményt fogok elérni, nem tudom. Úgy érzem, jobb állapotban van a lábam, mint tavaly, jobb a cipőm is, van már tapasztalatom, mit és mikor csináljak, ugyanakkor szerintem nem edzettem eleget. Majd kiderül, mire lesz elég. Optimista vagyok, remélem, le tudok faragni egy keveset a tavalyi eredményből. És várom a bankettet. Azt hiszem, szükségem van erre a versenyre.”

A Korinthosz 80 kilométeres távján áll rajthoz Jakabházy Miklós amatőr terepultrafutó. A Záróbusz-felvezetők Elit Sport Klub alapító tagja, Bogárdi Szilviának, a tavalyi Ultrabalaton győztesének párja, aki büszkén és nyíltan vállalja, hogy távolról sem fenyegeti a dobogót a versenyeken.

„Csak és kizárólag a futás élményéért futok. Amikor kezdtem, természetesen kimaxoltam a szintidőket. Sosem voltam gyors futó, ellenben mindig minden versenyt élvezettel teljesítek. Azért arra az egyre vigyázok, hogy a szintidőből ne fussak ki. Sosem adtam fel még versenyt, mindig beértem szintidőn belül” – mondja Miklós, aki a terepultrák mellett jó eséllyel pályázik a hat legnagyobb városi aszfaltmaraton „begyűjtésére” is. Két állomáson (New York, Tokió) sikerült már részt vennie, az ősszel pedig további két helyszínre (Berlin, Chicago) került be a szerencsés sorsolás által.

„Szeretem élvezni a futást versenyeken is, persze bizonyos határok között. Ha az ember tényleg nem a pódiumért harcol, szerintem teljesen mindegy, hogy harmincadik lesz-e egy futóversenyen, vagy kétszáztizedik. Nekem mindig egy ellenfelem van: saját magam. Egész jó versenyeket tudok futni, és a saját elvárásaimnak akarok megfelelni, ami sokszor szintén nem könnyű. Nem mondom, hogy sosem kap el a hév, egy-egy futóversenyen tudjuk egymást ugratni a barátaimmal, de tényleg nem ez a jellemző – én csak magamnak akarok megfelelni. Az előre eltervezett célidőt ugyanakkor nagyon nehezen tudom elengedni. Nem vagyok gyors futó, viszont nehezen adok fel dolgokat, így elkezdtem inkább a távokat növelni és ebben megtalálni a kihívást. Feszegetem én is a határaimat, mint mindannyian.”