Roskovics Miklós futása szusifalatkákkal

Egy hete abszolválta sikeresen a négytagú magyar különítmény – Maráz Zsuzsanna, Roskovics Miklós, Büki Tivadar és Simonyi Balázs – a japánok Spartathlonját, a virágzó cseresznyefák útját kétszázötven kilométeren át követő Szakura Micsit. Maráz Zsuzsanna második lett a nők között, míg a férfiaknák Roskovics Miklós a harmadik helyen ért célba, s a csupasportnak ő mesélt a versenyen tapasztalt élményeiről, s arról is, hogyan készül egy-egy extrém, sivatagi versenyre.

Roskovics Miklós néven jegyzik az eredményeid, de ultrafutóberkekben Nyikolajként ismernek: melyiket használod?

Ungváron születtem 1970-ben, és ott is éltem 1994-ig, a szüleim akkoriban úgy érezték, hogy a Nyikolaj névvel a volt Szovjetunióban könnyebben boldogulhatok. Manapság Magyarországon az egyszerűség kedvéért mindenki Mikizni szokott.

Több nagy, sőt extrém ultrafutóversenyen elindultál már, így megkerülhetetlen a kérdés: mivel foglalkozol, a munka, a család mellett mikor tudsz időt szánni az edzésre?

Elemzőként és portfóliókezelőként dolgozom, s abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám nem helyhez és időhöz kötött, így napközben tudok időt szakítani az előírt edzésekre.

Nem vagyok büszke rá, de valóban dohányos vagyok. A hosszabb versenyek alkalmával, hajnalban, amikor úgy érzem, hogy csökken a koncentrációm, elszívok egy-két szállal, de emellett ugyanúgy tudok ultrát futni.

Hallani, hogy az extrém versenyekre extrém módon szoktál készülni: igaz az a legenda, hogy télen a teraszon hálózsákban alszol, hogy szokd az éjjeli sivatagi hideget?

Igaz. A sivatagi futások előtt három-négy alkalommal alszom a teraszon, hogy kitapasztaljam, elég meleg-e a felszerelésem, mert nem szeretném, ha a verseny helyszínén érne kellemetlen meglepetés, például az, hogy nem megfelelő a hálózsákom.

Honnan az ultrafutás iránti szenvedély, s főleg az extrém ultrák iránti szerelem, mint amilyen a Badwater vagy a most szép sikerrel lefutott Szakura Micsi?

Mint sokaknál, ez nálam is csak úgy jött. Kétezernyolcban futottam le az első félmaratonimat, majd fokozatosan kapott el a gépszíj, jöttek az egyre hosszabb és extrémebb kihívások. Persze eleinte el nem hittem volna, hogy ez lesz az egészből, és bár megjártam már több kemény versenyt, de természetesen még mindig van olyan kihívás, amely a bakancslistámon szerepel.

Nézzük a legfrissebb élmény és sikert: hogyan sikerült Japánban a harmadik hely? A Szakura Micsin dobogósnak lenni azért is különlegesen szép eredmény, mert a japánok ezt a legendás versenyüket féltőn óvják, nagyon kevés külföldit engednek elindulni.

Az egész verseny alatt jól éreztem magam, nem voltak nagy holtpontjaim. A százhatodik kilométernél a tizennegyedik helyen voltam, de mivel éreztem az erőt magamban, és kezdtem megelőzni a vetélytársaimat, egyre jobban figyeltem arra is, hányadik helyen állok. Annyi volt tehát a titka a jó helyezésnek, hogy erővel és fejben is jól bírtam a teljes versenyt.

A Szakura Micsi kétszázötven kilométeres távjának első fele hegynek fel, második fele hegynek le vezet, s a versenyről szóló ismertető szerint mind a négy évszakot átélik a versenyzők, vagyis a nyárból eljutnak a télbe is. Hogyan lehet bírni ezt?

Ettől az évszakváltástól tartottam, mert nagyon fázós vagyok, de az időjárás most kegyes volt hozzánk, így a tél helyett csak az őszt kellett megtapasztalnunk. Tizennégy pontra lehetett előreküldeni a holminkat, én négyre küldtem előre meleg ruhát, amelyekből mindössze egy széldzsekire volt szükségem, a többit cipelhettem magammal hajnalig. Nappal valóban meleg volt, olykor jegelésre is szükség volt.

A frissítőpontokon valóban voltak szusifalatkák is? Mi volt a legkülönlegesebb pillanat, jelenet, íz a Szakurán?

Volt szusi, bár arra nem pazaroltam az időm, hogy szószba is mártogassam, de azért megkóstoltam.

Igazán különleges pillanat nem volt, talán az, hogy a verseny elején rengeteg időt elvett a piros lámpáknál történő várakozás, mivel a közlekedési szabályokat be kellett tartanunk, elengedni az autós forgalmat vagy a vonatot.

Az edzőm, Lőrincz Olivér hetente küldi az edzéstervet, amelyben napi egy-három órányi futóedzés szerepel, mindemellett heti négy-öt erőnléti edzésen is részt veszek. A mentális oldalról talán csak annyit lehetne mondani, hogy nagyon kell akarni. A japán verseny azért is nehéz, mivel egyedül kell végigmenned, nem lehet kíséreted, csak a frissítőpontok személyzetével érintkezhetsz. A verseny alatt is csak háromszor találkoztam a feleségemmel: integetett nekem a buszból.

Mi lesz a következő kihívás? Indulsz idén még sivatagi versenyen, esetleg ismét vállalod a Badwatert?

Júliusban a Góbi-sivatag lesz terítéken, azon a versenyen kétszázötven kilométert kell teljesíteni szakaszokban egy hét alatt, majd augusztusban az Ultra Trail du Mont Blanc-on veszek részt. A Badwateren nem gondolkodtam, de megvan a kvalifikációm, és mivel a Szakura Micsi jól sikerült, nem kizárt, hogy visszatérek.

A családom mindenben támogat, amiben lehet, a feleségem is szeret túrázni, húsz-harminc kilométeres versenyeken is részt szokott venni, ha teheti, a versenyeimre elkísér. Hálás is vagyok a családomnak a támogatásért, és külön köszönetet szeretnék mondani Lőrincz Olivérnek, aki a futóedzéseimet irányítja, valamint Aigner Norbertnek, aki az erőnléti felkészülésemben segít. Azt mondják, a futás magányos sport, de azért mindig kiderül, hogy a családtagok, az edzők révén kell hozzá egy jó csapat is.