A terepfutás nem könnyű műfaj. A legnagyobb gondot az emelkedők jelentik, amelyek nem csupán pluszerőt kívánnak, hanem az ember mentális énjét is próbára teszik – de nézzük, hogyan lehet megbirkózni velük.
A terepfutás nehezebbnek mondható, mint a síkfutás, mert az embernek még inkább a gravitáció ellen kell mozgatnia a testét. Ha viszont azt nézzük, hogy a csontokra, ízületekre és izmokra ható „becsapódási” erő kisebb, akkor könnyebb, de legalábbis kellemesebb élmény.
A futók többségének a legnagyobb ellensége az emelkedő, pedig amilyen kellemetlen, olyan hasznos, s a nem terepfutók is előszeretettel használják az emelkedőfutás előnyeit. Az elsődleges haszna az, hogy a keringési rendszert sokkal erőteljesebben igénybe veszi. Olyannyira, hogy olykor anaerob zónába is áttér az ember, amely már másfajta energianyerő folyamat, ennek köszönhetően a szervezetünknek ezt a képességét is tudjuk fejleszteni. A hegymenet már oly mértékben terheli a testet, hogy igenis nő az izomerő, sőt az a fajta állóképesség is, amely az erő fenntartásáért felel – ezt erő-állóképességnek hívjuk.
Aki a hegyi futást csak kiegészítő edzésnek szánja, annak is hasznos, ugyanis ennek gyakorlása jótékonyan hat a síkfutásra is: gyorsul tőle, és jobb lesz az állóképessége.
Az emelkedőfutás taktikája nem más, mint hogy kisebbeket kell lépni, lábujjhegyre ajánlatos érkezni, enyhén előredőlve, a karok lendítőerejét is kihasználva haladni előre. Merthogy a mozgás elsődleges iránya az előre, és attól még, hogy emelkedőt futsz, nem kell úgy mozogni, mint egy zerge.
Mivel hamar elfáradhatsz, ügyelj rá, hogy időközönként vegyél nagyon mély lélegzetet; kerüljön minél több friss levegő a tüdődbe, hogy aztán onnan eljusson a megfelelő helyekre, az izmokba az oxigénben dús vér, segítve az egyébként roppant kimerítő munkát.