Mindig csak előre!

Történetek elsősorban kitartásról, elszántságról, lehetetlennek látszó célok eléréséről és a mögöttes küzdelmekről – írja könyvéről, de egyáltalán hogy kezdett futni, amelyből később az írás született?
Felnőttként futballoztam, és úgy éreztem, nem megfelelő az állóképességem, futással akartam javítani rajta – válaszolta Kondor Boglárka, jogász, kétgyermekes elvált édesanya, aki felnőttként kezdte a futást, nemrég pedig megjelent a versenybeszámolóiból készült Mindig csak előre! című könyve. – Gyerekként az egyetem elkezdéséig, amikor a tanulást választottam, alpesi síztem, és akkor nagyon nem szerettem hosszabb távokat futni. A futball miatt öt éve vettem fel ismét a futócipőt, és éppen az ellenkezőjét éreztem: nagyon is élvezem azt a harminc-negyvenöt percet, amit futással töltök.

Hirtelen élmény lett a korábban kötelező rossz?
Valahogy úgy. Az életem megváltozása miatt is alakulhatott így, a munkám és a gyerekek mellett a futás jelentette a kiszakadást a mindennapokból. Egy idő után már nem az állóképesség javítása, hanem az élmény miatt futottam.

Labdarúgás és futás, azaz csapat- és egyéni sportág. Mi fogta meg az utóbbiban?
Világéletemben különleges kötődésem volt a focihoz, mindig játszottam, a válogatott legnagyobb szurkolója vagyok, a franciaországi Európa-bajnokságon is ott voltunk, és mert a Magyar Labdarúgó-szövetségben dolgozom, nagy élmény, hogy a munkám ennyire összekapcsolódik a hobbimmal. Szeretem a csapatjátékot, és bármilyen furcsa, a futásba is csapat által kerültem, mert egy négyfős váltóba ugrottam be. Soha előtte még nem futottam le tíz kilométert, de a csapatért simán megtettem. Azért is lett kézenfekvő a futás, mert csak cipő kellett hozzá, könnyen el tudtam indulni, az alig létező szabadidőmből erre volt a legegyszerűbb rászánni.

Az első tíz kilométer után ma már az ötvenheten is túl van. Hogyan vezetett ide az út?
Nagyon rögös volt. Kezdetben gyorsan fejlődtem, de aztán rengeteg egészségügyi probléma hátráltatott, előfordult, hogy fel sem ismertem, mi a baj, vagy nem tudtam pontosan, mi az.

Például?
Focizás közben eltört az orrsövényem, de nem vettem észre, így nem kaptam rendesen levegőt. Aztán elkezdtem erősebben edzeni, amelynek vashiány és vérszegénység lett a következménye, részben mert négyéves koromban egy autóbaleset miatt kivették a lépemet. Az a szervezet vasraktára, így nem volt elég vasutánpótlás az edzésekhez. Aztán az egyik félmaratonin elszakadt egy izom a vádlimban, szóval voltak hátráltató tényezők. Jó egy év kellett, mire minden rendbe jött, és onnantól indult a valódi fejlődés, amelynek csúcsaként a nyáron ultratávokba is belekóstoltam.

Volt holtpont, amikor morfondírozott, hogy hagyja a fenébe a futást?
Sokszor gondolkodtam, minek kell nekem harminc felett ilyenekkel küzdenem, miért nem elég a család és a munka. Valahogy azonban mindig erősebb volt bennem a futás iránti vágy.

Mégis hogyan szakít rá időt?
Nagy híve vagyok a tervezésnek, nálunk minden egy-két hétre ki van találva előre, így amikor látom az üres időt a naptárban, rögtön beillesztem a futást. A hétköznapokban pedig máskor nem tudok rá időt szakítani, mint hajnalban, így minden reggel 4.50-kor kelek, és öttől hatig futok. Jó érzés, hogy negyed hét körül, amikor még minden nyugis, én már lefutottam a napi távot. Egyébként pedig minden hétvégén futunk és amatőr futókhoz képest gyakran, havonta legalább egyszer versenyzünk is.

És még könyvet is írt – miért volt fontos?
Pont azért, mert nagyon rögös út vezetett idáig. Nem biztos, hogy mindenki rögtön rájön a bajra, és ha csak ebben segítettem, már megérte. Sok visszajelzést kaptam egyébként, volt olyan, aki csak annyit írt: köszöni, és másnap megy vérvételre. Ráadásul kétezertizenháromban, a válás után a futás által sikerült kimásznom a gödörből. Fontos, ha mások is látják, amikor az élet egyik része kudarc, a másik lehet sikeres.

Lesz folytatás? Azaz milyen további céljai vannak, amelyekkel muníciót adhat egy újabb kötetnek?
Sokan mondják, és én is így érzem, a maratoninál valami véget ér, és egy másik világ kezdődik az ultrafutással. Ötvenhét kilométer volt a legtöbb, amit eddig lefutottam, de a párommal kétezertizenkilencben szeretnénk teljesíteni párban az Ultrabalatont. Ahogyan pedig korábban is, továbbra is írom az élményeket a versenyek után, de meglátjuk, lesz-e folytatása a könyvnek.