A csúcson hagyott jégcsákány

Bár 1957-ben, harminckét évesen meghalt, az osztrák Hermann Buhlt még ma is az egyik legnagyobb hegymászónak tartják, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a második világháború után az újraszerveződő expedíciók nyolcezresekkel vívott harcának egyik legbravúrosabb mászása fűződik a nevéhez. Forradalmasította a himalájai hegymászást, és már életében legendává vált.

 

 

Már csak azért is, mert honfitársával, az idén 86 esztendős Kurt Diembergerrel együtt az egyedüliek, akiknek nevéhez két nyolcezres első megmászása is fűződik, ráadásul Buhl az egyetlen, aki egyedül, szólóban jutott fel elsőként a föld legmagasabb hegyeinek egyikére.

A müncheni orvos, Karl Maria Herrligkoffer 1953-ban expedíciót szervezett a pakisztáni Nanga Parbatra, és mint a kor egyik legjobb alpinistáját, Hermann Buhlt is meghívta a tízfős német–osztrák vállalkozásba, amely az északi oldalról próbált feljutni az addig már 31 halálos áldozatot követelő, még megmászatlan Nanga Parbat 8126 méter magas csúcsára.

Sokáig hóviharok nehezítették útjukat, ezért Herrligkoffer, mint az expedíció vezetője, június 30-án lerendelt mindenkit a hegyről, hogy elinduljanak haza. Július elsején azonban jobbra fordult az idő, és mivel a hegymászók a monszun érkezése és ezzel a szezon vége miatt aggódtak, úgy döntöttek, még egyszer megpróbálkoznak a csúcs elérésével.

Hermann Buhl és Otto Kempter elérték a 6900 méteren fekvő ötös tábort, de mivel társa július 3-án reggel rosszul érezte magát a sátorban, Buhl úgy döntött, egyedül vág neki a csúcsnak, teljes tudatában annak, hogy ilyet még soha senki sem tett.

Tizenhét órán keresztül mászott, javarészt a halálzónában, egy platón hagyta a hátizsákját, hogy a csúcsrégióban könnyebben mozoghasson. Az utána induló Kempter idáig jutott, de látta Buhl elképesztő mozgását, aki annyival gyorsabban haladt, hogy ő jobbnak látta visszafordulni, mivel rájött, nem érheti utol. Buhl gyorsabb haladásában az utolsó háromszáz méteren szerepet játszott a Pervitin nevű metanfetamin is, amelynek segítségével este hét órakor, tökéletesen tiszta időben érte el a 8126 méteres csúcsot. Készített néhány fotót pakisztáni és tiroli zászlókkal a hóba szúrt jégcsákányán, majd a tiroli zászló kivételével az egészet otthagyta a csúcson. Ereszkedés előtt egy kődarabért még visszafordult, hogy emlékbe vigye feleségének, majd a sötétedés miatt százötven méterrel a csúcs alatt bivakolt. Mivel nem volt felszerelése éjszakára, hét órán keresztül állt egy sziklán.

 

 

„A pihenés jót tett, még ha végig állnom is kellett – emlékezett vissza Buhl. – Az órák meglepően gyorsan teltek. Kicsit szenderegtem és bóbiskoltam, majd még egyszer összeszedtem magam. Aztán végigfutott rajtam egy jeges borzongás, de elviselhető volt.”

A hajnali ereszkedés közben újra Pervitint vett be, amely az utolsó erőtartalékait is mozgósította, de ekkor már hallucinált, úgy érezte, mintha mászna vele valaki. Az ötös táborban tartózkodó társai indulása után negyvenegy órával pillantották meg újra a Nanga Parbat lejtőin lefelé tartva. A lábujjain fagyási sérüléseket szenvedő Buhlt le kellett segíteni az alaptáborba, mert már járni sem bírt.

 

 

Történelmi tette csodálatot váltott ki a hegymászók körében, és nemcsak a legnagyobbak közé, hanem rögtön a csúcsra emelte; expedíciós társai is egybehangzóan állították, egy ilyen szólómászásra csak Hermann Buhl volt képes a világon.

A csúcson hagyott jégcsákányt negyvenhat évvel később, 1999-ben találta meg egy japán expedíció. Ikeda Takehido lehozta, és visszaadta Buhl örököseinek.

 

„Talán az adja a hegymászás sajátos varázsát, hogy az ember folyamatosan olyasmit keres, amit sosem talál meg.” – Hermann Buhl