Tragikus nyár az Eigeren

Mivel az Alpok valamennyi nagy csúcsát megmászták addigra, a két világháború közötti időszakban a fiatal hegymászók új kihívásokat kerestek, amelyeket az egyre nehezebb alpesi mászóutakban találták meg. Ezek között is kiemelt figyelmet kapott a Matterhorn, a Grandes Jorasses, illetve az elsők között is az első, a 3967 méter magas svájci Eiger rettegett északi fala. Az 1800 méteres összefüggő, függőleges sziklafal úgy néz ki, mintha a hegyet középen kettévágták volna, emiatt az éghajlata is kiszámíthatatlan, de jellemzően viharos, szeles, hideg és jeges.

Az első, mentéssel végződő kísérletre 1934-ben került sor, az első tragédiára pedig nem sokkal később, amikor két német hegymászó 3300 méteren megfagyott a Halálbivaknak nevezett helyen. A kor legtehetségesebb bajor és osztrák mászói vágtak neki a falnak 1936. július 18-án: a 21 éves Andreas Hinterstoisser, a 23 esztendős Toni Kurz, illetve egy másik páros, a harmincéves Willy Angerer és 22 esztendős társa, Edi Rainer mozgását a fal tövében álló hotelből hatalmas tömeg figyelte távcsövekkel.

Az első nap után, amikor a négyes több mint az út felét leküzdötte, még nem lehetett sejteni, hogy az Eiger történetének legsúlyosabb katasztrófája készülődik. Sőt, csak növelte az izgatott nézők és az elszánt hegymászók hitét, hogy sikerült leküzdeni a sziklafal egyik kulcspontját (egy húsz méter széles jégfalon sikerült traverzálni, azaz átharántolni), amelyet első átmászójáról azóta is Hinterstoisser-harántnak neveznek.

Biztató jel volt a jó időjárás is, és hogy Hinterstoisser karcolás nélkül úszott meg egy 37 méteres zuhanást – a kötél megfogta. A második napon aztán az idő hirtelen elromlott, és Angerert valószínűleg eltalálhatta egy kő, mert lentről látni lehetett, hogy lassabban haladnak, de senki sem gondolta, hogy baj lehet, mert a mászók nem fordultak vissza. Később pedig már nem is tehették, mert a vihar miatt a visszafelé vezető – már megtett, ezért ismert – út járhatatlanná vált.

Ugyanakkor továbbmenni sem tudtak, csak próbálkoztak itt-ott a falon, így végül utolsó kétségbeesésükben az ismeretlenbe való ereszkedés mellett döntöttek a gyakran áthajló sziklafalon. Az összesűrűsödő délutáni ködben rövid ideig úgy nézett ki, a helyzet megoldódik, a hegy gyomrában futó vasút pályaőre várt rájuk, aki bement teát főzni. Aztán órákig semmi. Hogy mi történt, pontosan nem tudható, de egy lavina sikeres átvészelése után Hinterstoisser ereszkedés közben valószínűleg lezuhant, Angerert megfojtotta a kötél, Rainert pedig nagy erővel a sziklához, a karabinerhez rántotta, és ott megfagyott. Mire az őr újra kiment, és kikiáltott a ködbe, már csak a kötél legalján lógó Angerer felett függő Toni Kurz élt, és kétségbeesetten kért tőle segítséget.

A mentésére érkező három vezető alulról hiába próbálkozott, a vihar miatt pedig fentről eleve nem is kísérelhette meg megközelíteni a bajba jutott mászót. Az akciót másnap hajnalra kellett halasztani, és Kurz hihetetlen módon túlélte az éjszakát, ugyanakkor bal keze teljesen elfagyott, kötele nem volt. Az őt instruáló vezetőknek köszönhetően július 22-én – hosszú órák alatt – képes volt leereszkedni néhány méterrel az alagút kijárata fölé, de annyira kimerült az elmúlt napok erőfeszítéseitől, hogy az őt megmenteni igyekvőktől néhány méterre, a kötélen lógva már csak ennyit tudott mondani:

„Nem bírom tovább…” Élettelen teste előrebicsaklott, és Toni Kurz nem mozdult többé.

Az Eiger északi fala azóta csaknem hetven halálos áldozatot követelt, de Toni Kurz és csapatának tragédiája a legismertebb, mert a mai napig szimbolizálja a természet és az Eiger északi falának kegyetlenségét, egyúttal az ember esendőségét és törékenységét.

A hétköznapi ember nehezen képes elképzelni és átérezni a szenvedést, amelyet a négy mászó átélhetett 1936-ban, de éppen ezért javasolt megnézni a 2008-ban forgatott Nordwand című német játékfilmet, amely hitelesen igyekszik bemutatni a történteket.