A fanatikus emberek szektája

Amikor a Herkules sportlap 1884-ben az önvádat sem kerülve bánatos hangon megjegyzi, „Még a napi dolgaink után való járkálást is szégyelljük, s a zöldbe nálunk gyalog csak az megy, kinek éppen nem telik a kocsiravaló…”, Magyarország első turistamozgalma, a Magyar Kárpát Egyesület már jó tíz éve működik. Nem titkolt célja a Tátra feltárása és megismertetése a széles rétegekkel, bár relatíve kis létszámmal, száznyolcvan taggal indul természethódító útjára.

Ám 1888-ra eljut addig, hogy ötezer lelkes turistával büszkélkedhet, kiknek agilis tevékenységét utak, kilátók, védkunyhók, menedékházak sorának megépítése fémjelzi.

Persze Budapest, mint már annyiszor a történelemben, a turistagondolatot tekintve is kilóg a sorból. A Herkules magazin évekkel az ominózus cikk után is hangos jeremiáddal közli: „Nem divat manapság semmi fárasztó sport, csak a kényelmes semmittevés.”

Pedig azért a főváros is megmozdul. A Honművész nevű lap 1833-ban így fogalmaz: „Svábhegy híres a kilátásáért”, 1856-ban pedig a Hasznos Mulatságokban Novák Dániel ismertet egy hosszabb kirándulást (Hűvösvölgy, Pesthidegkút, Máriaremete, Szép Juhászné, Disznófő érintésével), egyszersmind arra buzdítva, tömegével látogassák az olvasók a budai hegyeket – és ha lehet, sűrű rendszerességgel. Publikálnak persze akkortájt a turistasággal szembeni, értetlenkedő ideákat is. A kor ünnepelt írója, Rákosi Viktor „fanatikus emberek szektájának” nevezi a természetjárók hadát, ennél cizelláltabban, a turistákra nézvést jóval hízelgőbben fogalmaz később Jellinek János a magyar természetjárás történetét 1939-ig feldolgozó művében, amelyet magunk is forrásunknak tekintettünk.

„A felvidéki és erdélyi hegyek ismeretlen dzsungeljeit járták ezek a nagyszerű férfiak – írja –, barlangokat, szurdokokat kutattak át, amelyek közül nem egy ma már a széles tömegek látványosságául szolgál. De felfedezőjüket kevesen ismerik. Csak mi, turisták őrizzük meg azok emlékét, akik ösvényt tapostak a hegyek felé, akik a szó és az írás fegyverével, új igéket hirdetve, ember-ezreket hódítottak meg a turistagondolatnak, s akik szellemükkel most is vezetik a turistajárók seregét.”

Hát, akkor ideje megismerkednünk a valóban kiváló férfiúk némelyikével, különös tekintettel arra, hogy a magyar turistáskodás a világon az elsők közül való, merthogy például a Tátrában már jóval az alpokbeli hegymászás előtt mutatkoztak a turistáskodás jelei.

Az 1807-ben kinyomtatott késmárki krónika megemlíti, hogy 1565-ben Laszky késmárki várkapitány felesége nagyobb pünkösdi társas kirándulást szervezett a Zöld-tó völgyébe, ami – ha nem is egyenlő a Csomolungma meghódításával, de még a Kéktúrát sem képes lepipálni –, kezdésnek megteszi.

A későbbi késmárki rektor, Frölich Dávid 1615-ben, már tizenöt esztendősen Tátra-túrákra adja a fejét, amit aztán latin nyelvű földrajzában papírra is vet, ezen írás tekinthető a Tátrát bemutató első feljegyzésnek.

Ezekben az időkben Frölich csoportosan vezeti tanítványait a Tátra csúcsaira, egyes források szerint az akkor a legmagasabb csúcsnak hitt Lomnici megmászása is az ő nevéhez fűződik. Néhány évvel később, 1640-ben Augustini ab Hortis Keresztély késmárki orvos caplat előszeretettel a Tátra ormain, 1664-ben Buchholtz György evangélikus lelkész és társasága a Nagyszalóki csúcson jár – és ugyanő rajzolja meg az első ismert Tátra-látóképet (1717), amely már meg is nevezi az egyes csúcsokat. Ugyancsak tőle maradt fenn a Deményfalvi-barlang első leírása, ami joggal nevezhető az első magyar barlangtérképnek.

Szóval 1873-ra, amikor megalakul a Magyar Kárpát Egyesület, a honi turistamozgalom már épp elég izmos, maga az egyesület pedig európai léptékkel is a pionírok közül való – csak a világ első hegyi egyesülete, a londoni Alpine Club, valamint egy-egy német, olasz, osztrák és svájci (vagyis alpesi országbeli) szervezet előzte meg e tekintetben.

Amúgy pedig a 19. század első felére a könnyen elérhető csúcsok szinte mindegyikét meghódították. A figyelem külföldről is egyre inkább a Tátra felé fordul: 1840-ben Frigyes Ágost szász király megmássza kíséretével a Krivánt, és mivel 1830-ban Sydow Albert a Tátra addigi legpontosabb leírását közli, egyúttal Tátra-térképet is csatol hozzá, a projekt immár könnyebben kivitelezhető. A Tátra letérképezése folyamatosan tökéletesedik, 1863-ban Fuchs Frigyes már egész hű leírással rukkol ki.

Miközben 1865 is mérföldkő a magyarországi túrázás históriájában, merthogy felépítik az első menedékházat a két Tar-patak összefolyásánál.

S ha már leereszkedtünk a hegyekből, az említett Herkules sportlap ez idő tájt Csónak kirándulások című cikkében elkezd az evezőstúrákra – na jó, ne túlozzunk, az evezésre – buzdítani: „Igen jól tennék magyarországi egyleteink, ha minél több kirándulást rendeznének, de még ezelőtt gondolnának kényelmes, biztos csónakokról, melyekbe a nők is bizalommal ülhetnének...” Ezek szerint a korabeli kis lélekvesztők nem feltétlenül a tökéletes biztonságukról, kipárnázott ülőkéikről voltak nevezetesek, de mint Jellinek János írja, „a természet szemlélete a turista habitusában örök nyomot hagy, megtanítja mindarra, amit a város falaitól addig nem látott”. Mondjuk néhány pisztránggal való találkozásra a vízfenékbe borulva… És mert a turistáskodásnak amúgy is a vágyódás – a természetbe és a hegyre – a fő motívuma, éppenséggel kiegészülhet rövid alámerüléssel is.

A modernné váló természetjárás viszont jótékonyan kezd hatni a kultúra különböző ágaira. A sportra akképpen feltétlenül, hogy a turizmussal fejlődik a sísport, az evezés szintúgy, a tudományokat pedig a meteorológiai megfigyelésekkel, botanikai, geológiai kutatássokkal, térképezésekkel segíti felbecsülhetetlen jelentőségű ismeretekhez. Még mondja valaki, hogy a turistáskodás nem egyformán lelki, szellemi és fizikai sport. Sőt gazdaságélénkítő hatása sem elhanyagolható, elég csak a lefektetett utakra, felhúzott turistaházakra gondolni, amelyek igencsak fellendítik a turizmust.

A tizenkilencedik század utolsó két évtizede is meglehetősen élénk. Kezdődik azzal, hogy 1881-ben a Magyar Kárpát Egyesület gömöri osztályának kezelésébe kerül az Aggteleki-barlang, a megállapodás értelmében a szervezet tíz évre 120 forintot fizet (magunk kicsit sokalljuk...). Aggtelek az első évben a feljegyzések szerint 415 látogatóval üzemel, ma nagyjából 100–150 ezer vendéget fogad. A gömöri osztály mindenesetre hidakat, utakat épít benne, később azonban konfliktusba keveredik az abaújiakkal, s ezt természetesen a barlang sínyli meg. A viszály az 1930-as évekig nem ül el, akkor azonban a Magyar Turista Szövetség veszi kezelésbe a barlangot, amely új életre kel.

Az év 1884, amikor báró Eötvös Loránd a Dolomitokban mászik meg számos vesződséges emelkedőt, valamint amikor Déchy Mór a Kaukázusba vezet expedíciót.

De amilyen boldog esztendő 1884, annyira tragikus a következő. Augusztus elején a francia Alpokban kötélszakadás következtében lezuhan a Pic de la Meije faláról a magyar származású, világhírű hegymászó, Zsigmondy Emil, a „vezető nélküli” eszme vezére.

Egy fontos alapítás éve 1891: Eötvös Loránd elnökletével, százötvenkét taggal megalakul a Magyar Turista Egyesület, amely egyfelől heves küzdelembe kezd a tilos területek felszabadításáért, másfelől a csatlakozó osztályok sokaságával taglétszáma öt év alatt háromezresre duzzad. Az osztályok neve amennyire dallamos, annyira beszédes: Műkedvelő Fényképészek Köre (1893), Csütörtökiek (1898), Péntekiek (1902), Turisták Dalköre (1908), Szögesek (1911). A harmincas évek végére az MTE huszonkét menedékházat és hét kilátótornyot emelt.

Ugyancsak 1891-ben megalakul a Mecsek Egyesület Pécsen százhatvankét taggal, Kolozsváron az Erdélyi Kárpát Egyesület, amely az első év végén már nyolc osztállyal és csaknem ezer taggal büszkélkedhetett. Tevékenysége szerteágazó: ipari, kereskedelmi és kulturális akciókat kezdeményez, néprajzi kutatásokat végez, fürdőtelepeket és gyógyforrásokat állít üzembe, vagyis nem kimondottan csak turistaegyesület.

A 20. század beköszönte gyászhírt hordoz: Wachter Jenő Serényi Jenővel és Horn K. Lajossal túra közben lezuhan a tátrai Simontoronyról, ami megrendíti az amúgy egyre acélosabb magyar hegymászóközösséget.

Ezerkilencszáztízben viszont létrejön az addig inkább a polgárságból kikerülő turistákkal szemben a pénztelenebb munkásréteget tömörítő Természetbarátok Turista Egyesülete. Hamar 2600 tagra tornázza fel létszámát, és gomba módra szaporodnak a vidéki körei. Tipikus munkásalakulat, egész nyugodtan nevezhetjük baloldali kezdeményezésnek, szociáldemokratának. A gyújtópont Bécs, ahol a szocdemek a kizsákmányolás ellen fellépve a tizenhat órás munkaidő felszámolását, a szabadságolás intézményének bevezetését kezdeményezik. Legalább ilyen tisztességes cél persze a TTE terve, hogy a napi robot után ne feltétlenül a legközelebbi kocsmába, hanem a természetbe vezessen a munkások útja.

 

Egyre nagyobb az igény a turistaságot erélyesen képviselő szövetségre is, amely a helyi érdekeken felülemelkedve fogná össze a turistáskodást. Megszületésére 1913-ig kell várni: a Magyar Turista Szövetség alakuló közgyűlésén 11 662 turista képviseletében jelennek meg a különböző egyesületek, csoportok. Elnöknek gróf Teleki Sándort választják, a szervezet pedig állandó harcba fog a tilos területek felszabadításáért, és lépten-nyomon hirdeti a turistaügyet. Csakhogy Európa menthetetlenül rohan az első világégés felé, a frontra ezrével küldik a turistákat is. Számos egyesület persze a hazafiasság oltárán áldozva igyekszik segíteni a harcolókat, de a turistagondolatot gondozók, ápolók, hordozók is tömegével vesznek oda a csatatereken.

Az első világháborúban vesztes Magyarországnak a harcok végeztével sem fordul jobbra a sorsa. Jellinek így fogalmaz a Tanácsköztársaság évéről: „Még nagyobb a letargia, közben pusztulnak a turisták alkotásai. A magányos menedékházakat erre-arra fosztogatják, máshelyütt felgyújtják. Idegen hadak lepik el a végeket, és a Kárpátokban tilost intenek a magyar szónak. Így telik el az 1919-es esztendő...”

A kiábrándultságon nem segít, hogy még ugyanebben az évben meghal gróf Teleki Sándor, valamint a világ tudósai között is kiemelkedő Eötvös Loránd, aki a nemzetközi hegymászó-közösségben is tekintélynek számított. A számos Dolomit-csúcsot meghódító fizikus így vallott egy ízben a turistaeszményről: „Turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek, s aki ez álomkép eredetijét fáradtságtól vissza nem riadva keresi, keresi s hiszen mert e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jókedvét el nem veszti, hiszen örömét éppen ez a keresés teszi.”

Az üzenet egyfajta elpusztíthatatlanságot is sugall, amire bizony nagy szükség mutatkozik a trianoni békediktátum után. Az elcsatolt területeken működő egyesületeket ugyanis betiltják, vagyonuk veszélyben, vezetőiket üldözik.

A magas hegyek a határokon túlra kerülnek, a (turista)érzés, hogy mindenét elveszíti a megcsonkított Magyarország, egyre inkább elhatalmasodik. De mert Eötvös szavai sokak fülében csengenek, a kétségbeesésen lassan-lassan úrrá lesz az elszánás, kutatás, életszeretet, tenni akarás. A turisták felfedezik a megmaradt országterület középhegységeit, a vidékeket is egyre értékesebbnek vélik. Egyben új értelmet nyer az addig leginkább a hegymászással összefonódó turistaeszme. Fejlődni kezd a barlang- és vízitúrázás, az általános természetjárás, 1925-től pedig tényleg hatalmas tömegek kapcsolódnak be a természetjárók táborába.

Abban az esztendőben ugyanis megalakul a Magyar Munkások Turista Egyesülete. Nomen est omen: mindenütt jelen van, ahol munkáról lehet szó, s bár pénzügyi lehetőségei igencsak szerények, a munkaterületnek megkapott Vértest feltárva és objektumait gatyába rázva meglehetősen nagy melót elvégezve bizonyít a teljes turistatársadalomnak.
A politika azonban a természetbe is begyűrűzik, a munkás és polgári turisták elkezdik szúrós szemmel vizslatni egymást, a polgáriak másodosztályú turistáknak vélik a munkásokat, a neheztelést persze néminemű irigykedés generálja: a Természetbarátok Egyesületének ugyanis egy évvel az alakulása után akkora tábora lett, mint a Kárpátoknak.

A húszas-harmincas években még egy kihívással kényszerül szembenézni a turistamozgalom: ezek az esztendők az addig is problémás tilos területek elszaporodásával telnek.

Egyfelől az épülgető autóutak, másfelől a vadászérdekeltségek korlátozzák a túrázók szabad vándorlását. Egyre erősebb és gyakoribb a konfliktus a vadászok, erdészek, illetve a természetjárók között, nem ritkák a turistákat érő inzultusok.

A harmincas évek azonban a tájékozódás szempontjából is roppant lényegesek: abban az évtizedben alakul ki idehaza az egységes jelrendszer, ami a hiedelemmel ellentétben nemzetközileg nem az, még ha nyilvánvaló hasonlóságok fellelhetők is. Ám a turistáskodásnak mégiscsak egy lényeges jellemzője a hagyományőrzés, márpedig senki sem akart a nemzeti tradíciókba belegázolni, így aztán a helyi turistaság fejlődésével kialakuló jelrendszerek országonként különbözhetnek.

A II. világháború a turizmust sem kíméli, borzalmai fertőzik a turistákat is, 1942 után embertelen fordulat. „Zsidó ide nem léphet be”: a zsidótörvények tiltása számos menedékház kapuját csúfítja. A fasizmust szolgáló bűnrészesség vádjával a háború után szinte minden egyesület megszűnik, megalakul azonban a Magyar Vándorsport Szövetség, majd a Magyar Természetbarát Szövetség.

Az ötvenes években aztán az egyes iparágak, társadalmi csoportok révén szerveződő sportegyesületek szakosztályaiként kezdenek virágzásba a természetjáró csoportok – 1952-ben a Budapesti Lokomotív természetjáróinak fejéből pattan ki az Országos Kéktúra gondolata. Az első versenyeket is ekkor írják ki, ötös csapatokban, térképpel a kézben mérik össze tudásukat a tájfutók vagy inkább tájmenők.

Merthogy a menetidő kötött, harminchat perc, ahhoz kell tartania magát mindenkinek. Ha késel, hibapont, ha sietsz, szintén, érdemes a négy kilométer per órás tempót tartani.

De 1952-ben már egyéni bajnokságot is szerveznek, az első győztes Thuróczy Lajos, a jelenkori turistamozgalmat összefogó Magyar Természetjáró Szövetség tiszteletbeli elnöke.

A hatvanas-hetvenes években, ha nem is szuperszonikus sebességgel, de fejlődik a hazai turistáskodás, az állam persze mindig éppen csak annyit csepegtet, hogy abból fenn lehessen tartani a szövetséget, működjön a szervezet – annál se többet, se kevesebbet. Szinte minden fejlesztés a turisták lelkesedésén, tenni akarásán, összefogásán múlik. És ugyan 1984-ben egy statisztikai felmérés szerint 120 ezer tagja van a természetbarátoknak, tudvalévő, tízezrek csupán papíron azok. Mint a mozgalmat 1949 óta szolgáló Thuróczy Lajos mondja, harminc-negyvenezer aktív tagnál sosem volt több. Jelenleg tízezres a létszám.

No de vissza a nyolcvanas évekhez: a rendszerváltozás szele az elsők közt legyinti meg a természetbarátokat, 1987-ben a labdarúgó-szövetséggel egyetemben elszakad az OTSH-tól.

A közgyűlésre, amely kimondja egy jogilag és gazdaságilag is önálló szervezet megalakulását, 530-an gyűlnek össze. Meggyőző fölénnyel a Magyar Természetbarátok Szövetsége név nyer, sokaknak persze nem tetszik, azt hangoztatják, hogy ez még mindig ugyanaz a kommunista vircsaft, nem változott semmi. Eleinte ágál a belső ellenzék, 1991-ben kilép, és létrehozza a Sportturisztikai Szövetséget.

A legnagyobb hazai szerveződés viszont 2012 óta a Magyar Természetjáró Szövetség néven működik, miniszterelnöki megbízottként Garancsi István az elnöke. Az MTSZ márpedig sikeres: nyolc pályázatot nyert immár az Országos Kékkör fejlesztésére, a 2.7 milliárd forintos projekt meg is valósult. Hat szakága (gyalogos, kerékpáros, vízi, túrasí, hegymászó, barlangász) rendszeres túrákat szervez, a többnapos országjárások, vetélkedők, teljesítménytúrák egyre-másra ismétlődnek – méltón az eötvösi gondolathoz.

Mert ugyebár „turista az, aki útra kél azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég…”

(Megjelent a Túrázás magazinban 2016-ban.)