Élménygyűjtő pontok – Deák Zsigmond publicisztikája

KEDVES KOLLÉGÁM, a Ferencváros korábbi remek középpályása, Bánki József, a népszerű Dodi sok mindenre tanított újságírói pályám kezdetén, aminek lassan már három évtizede. Nem feltétlenül szűken vett szakmai fogásokra kell gondolni, inkább az életre nevelt. Aranyköpéseit azóta is idézem (bár nem vennék rá mérget, hogy mindet ő találta ki, persze ez lényegtelen), például a következőt: „Van, aki pénzt gyűjt, van, aki élményeket.” Nehéz ezzel vitatkozni, mert bár nyilván a legjobb, ha van pénzünk és élményeink is, s a legrosszabb, ha egyik sincs, de ez a mondás leginkább az adott ember alapvető beállítottságára vonatkozik. Mármint hogy földi pályája során keres és talál-e élményeket, akár megvéve őket, vagy inkább nem költ, hanem ül a pénzeszsákon, esetleg befektet, miközben nem mozdul ki visszafogott érzelmi komfort­zónájából, kizárva a mélyebb emóciókat.

Azt hiszem, a szurkoló, a sportrajongó, sőt, szélesebb értelemben véve az igazi sportember egyértelműen az élménygyűjtő fajta, széles amplitúdójú érzelmi skálával, a vereség okozta összeomlástól a győzelem eufóriájáig. Mindezen érzelmek kifejezése pedig plasztikusabb az átlagosnál, hiszen a B-középben másképp fejezi ki a magát az ember, mint a Zeneakadémia nagytermében. Hozzáteszem, a muzsikabarátok is egyértelműen az élménygyűjtők közé sorolhatók, legfeljebb inkább befelé, mint kifelé élik meg ezt. Bár ha egy rockkoncertre gondolok, mindjárt felfedezek némi párhuzamot a zajos és izgalmas sport­eseményekkel, részben még abban is, ahogy hozzáállunk élményünk „okozójához”, a klasszis versenyzőhöz vagy az együttes énekeséhez: odaadó csodálattal.

Ha aztán valaki olyan szerencsés, mint, mondjuk, én, hogy hivatásában is maradhat gyerekkori álmai, vágyai tárgyánál, esetünkben a sportnál, valamint a hőseinél, megismerve őket kívülről-belülről, akkor megtanulja, hogy egy ember jóval összetettebb lény annál, mint amennyit a pályán, a küzdőtéren látunk belőle. S ha mindezt jól megtanuljuk, szét is tudjuk választani, valahogy úgy, mint az ügyes háziasszony a nyers tojásfehérjét és -sárgáját az egyik héjdarabból a másikba öntögetve. S ilyenkor kiderül, hogy a nagy sportoló nem biztos, hogy nagy ember, ha viszont az, akkor megvan a tökéletes példakép. Innen talán már sejthető, hogy most jön valaki, sőt, valakik szűkebb pátriámból, a birkózásból, akiknél mindez hitem szerint egybeesik. Az első az eddigi egyetlen a földkerekségen, aki öt egymást követő olimpiát nyert meg ugyanabban az egyéni számban. Mijaín López ezt tette, hiszen a 2008-as pekingi, a 2012-es londoni, a 2016-os riói, a 2021-es tokiói és a 2024-es párizsi olimpián is a legjobbnak bizonyult a kötöttfogás nehézsúlyában.

Többeknek eszükbe jutott, mekkora nagy „dobás” lenne, ha valamilyen apropóból Magyarországra tudnánk édesgetni a kubai óriást. Logikusan adódott például a közelgő, januári Év sportolója-gála, amelyen tökéletes lehetett volna díszvendégnek, elvégre olyan elődei voltak ebben a minőségben, mint többek között az atléta Carl Lewis, az úszó Mark Spitz, a teniszező Szeles Mónika, a futballból Fabio Cannavaro és Fabio Ca­pello vagy legutóbb éppen López kubai honfitársa, az egykori magasugró-fenomén, Javier Sotomayor. Ám az eseményt szervező Magyar Sportújságírók Szövetségét (MSÚSZ) „beelőzte” a Magyar Birkózók Szövetsége (MBSZ), hiszen már november-december fordulójára sikerült hazánkba hoznia a legendát. Túlzás nélkül gyakorlatilag egy nap kellett megszerveznie az egyhetes programot az MBSZ apparátusának, szerencsére sikerült. Nem sorolom fel az összes stációt, értékéhez mérten alaposan foglalkoztunk vele a Nemzeti Sportnál is, interjú, videó, fotóösszeállítás, a lényeg az, hogy López mindenütt nagyot alakított, ahol járt, legyen államtitkári vagy MOB-elnöki iroda, szakmai konferencia, tévéstúdió, vidéki általános iskola, Testnevelési Egyetem, licences edzőképzés, esetleg fővárosi éjszakai szórakozóhely… A válogatott bemutatóedzésén is odatette magát, noha már visszavonult, elvégre alig több mint egy óra alatt négy kilót fogyott. Mondjuk volt miből, 150-ről 146-ra…

Elvarázsolt mindenkit, aki találkozott vele, kicsit és nagyot, öreget és fiatalt egyaránt, a ceglédi gyerekek ajándékokat készítettek neki, egy kedves kolléganőm (nem hatalmazott fel a levéltitok megsértésére, úgyhogy magamban tartom a nevét) pedig szívhez szólóan köszönte meg nekem, hogy a birkózószövetség sajtófőnökeként összehoztam egy közös interjút: „Végtelenül hálás vagyok a lehetőségért, óriási élmény volt a találkozás vele. Köszönöm Neked!” Szívesen, bár természetesen a legnagyobb köszönet Lópeznek jár. Hozzáteszem, hogy egyébként a kubai legenda elmondása szerint szintén érzelmileg feltöltve, hasonlóan mély és nagyszerű élményekkel távozott tőlünk, mint amilyeneket maga után itt hagyott.

Az előbb arról értekeztem, hogy a sportolói és az emberi nagyság nem feltétlenül jár párban egymással, hozzáteszem, ez természetesen az élet minden területére, hivatására igaz, éppen ezért öröm, ha mégis megvan az együttállás. Az olimpia után, kevésbé az eredményessége (bár az ötkarikás ötödik hely kalapemelést érdemel), inkább a jótékonysága okán számos, nem a szűken vett sportsajtóhoz köthető médium is kereste Losonczi Dávidot, hogy interjút adjon nekik. Hiszen ő volt az egyetlen magyar olimpikon, aki teljes ötkarikás jutalmát (15.7 millió forint) felajánlotta a rászorulóknak, sőt, kiegészítette 16 millióra! Világbajnokunktól nem áll távol a jótékonyság, hiszen a 2023-as vb-jutalmával is hasonlóan tett. Ezek után nem véletlenül érte az az elismerés, nemrég megkapta az Civilút Alapítvány Odaadó-díját a közösségi kategóriában. „Tette és általános magatartása, minden megnyilatkozása igazi példaképpé teszi, aki sportolóként és fiatal, sikeres emberként is példát mutat az újabb generációknak” – fogalmazott a felterjesztő MSÚSZ. Az érintett Losonczi Dávid pedig emígy: „Az emberség az elsődleges célom, hogy azért szeressenek, aki vagyok, ne azért, amit elértem. (…) Tavaly a vb-címem után járó jutalmamból is adományoztam. Amikor odaadtam, az hihetetlenül szép pillanat volt, rengeteget jelentett nekik és nekem is. Ezek olyan csodák, amelyekért megéri csinálni ezt az egészet.”

Erről beszélek, ezekről a közös és kölcsönös élményekről, amelyekhez kiváló közvetítő lehetőség, közeg a sport, a sportember, a sportesemény. Éppen ezért voltam – nyilván nem egyedül – erősen bosszús, amikor kiderült, hiába játszik kétszer is egy napon Debrecenben Eb-középdöntőt a magyar női kézilabda-válogatott és NB I-es meccset a helyi Loki egymástól 1.7 kilométerre, a Főnix Arénában és a Nagyerdei Stadionban, az időpontok összecsúszása miatt nincs lehetőség mindkét, pontosabban mind a négy találkozót a helyszínen végigszurkolni. No meg persze a tévéképernyők előtt sem… Csütörtökön Montenegró magabiztos legyőzése és a Ferencváros hihetetlen, 5–4-es felülmúlása „verte keresztbe” egymást, vasárnap pedig az ősi rivális románok elleni találkozó és a Fradi utáni második legnépszerűbb klub, az Újpest fogadása. Nincs szándékom patikamérlegen mérni a felelősséget, már csak azért sem, mert nem vagyok minden releváns információ birtokában, ráadásul a középdöntő párosítása tényleg csak az utolsó pillanatban alakult ki. Az mindenesetre egészen biztos, hogy sok olyan ember, aki a sporton keresztül akart volna Bánki Dodi aranyköpésével élve élményeket gyűjteni pénz helyett, ráadásul duplán, kézilabda- és futballmérkőzésen is, bizony ezúttal hoppon maradt.

Tudom, a szimpla élmény sem volt akármi, de akkor is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!