Tudom, hogy most is mosolyogsz!

Már nyolc éve. Pedig mintha csak tegnap történt volna. Még mindig csak harminckét éves lenne, de nekünk örökre egy huszonnégy éves mosolygós srác marad. Örökre.Már nyolc éve. Pedig mintha csak tegnap történt volna. Még mindig csak harminckét éves lenne, de nekünk örökre egy huszonnégy éves mosolygós srác marad. Örökre.

Fehér Miki szelleme mindig velünk van-nekem például az íróasztal fölötti parafatáblámra van kitűzve egy Mikis kártya. Hangozhat ez rokokós műömlengésnek, de egy sportszerető ember minden bizonnyal soha nem felejti el 2004. január 25-26-át.

Akkoriban még csak kezdő benfiquista voltam, hétről-hétre ránézve az eredményekre, no meg Miki statisztikáira. Nagy dolog volt nekem 12 évesen, hogy egy ilyen srác stabil csereember a magára találni kezdő Benficában, amikor Nuno Gomes, és Mantorras mellett még egy Sokota is volt a keretben.

Büszke voltam, talán ez a legjobb szó rá.

Aztán jött 2004 január 25. Vitória Guimaraes-Benfica, élőben a portugál királyi tévén, az RTPI-n. Miki csak a padon kapott helyet-mint később kiderült, ebben közrejátszott hétközi lázas megbetegedése is. Ekkoriban már stabilan becserélgette őt Camacho, így most is az 59. percben Joao Pereirát váltotta.

Aztán az utolsó percekben emberek millióinak szeme láttára megkezdődött a közel két óráig tartó haláltusa:

Azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik soha nem felejtjük el azt a pillanatot, amikor értesültünk a hírről.

Én akkor ötödik osztályos voltam, éppen iskolába indultam volna hétfő reggel. Apukám ébresztett, de egybemosódnak a következő pillanatok. Nem tudtam felfogni.

Amikor még alig volt 20 csatorna a UPC-s csomagunkban, és az internet a telefonvonalat használta, akkor mindez olyan hihetetlennek tűnt. Valami tévedésnek, amit majd megcáfolnak, hiszen ilyen nem történhet egy épp megházasodni készülő magyar válogatott csatárral. Eszembe jutott a litvánoknak lőtt tripla, amit szegény Knézy Jenő kommentált-a legmeghatározóbb Mikis emlékem. Kisgyerekként mindez hihetetlen volt.

Emlékszem, az esti hírekig még kételyek gyötörtek. Reménykedtem, hogy egyszer csak azt mondják: Fehér Miklós sajtótájékoztató keretén belül beszélt előző napi rosszullétéről. De nem ez történt: a híradóban vezető hír volt Miki halála.

Talán ekkor fogtam fel: a magyar futball egyik legnagyobb tehetsége örökre itt hagyott minket. Minket, akik imádtuk a mosolyát, akik felnéztünk rá. Nem lehetett nem szeretni: Miki mindig mosolygott, ahogy interjút adott, ahogy gólt lőtt, ahogy sárgát kapott.

Igen, akkor is mosolygott még, amikor megkapta élete utolsó sárga lapját. Nem tudott máshogy tudomást venni a dolgokról, ez, és tehetsége emelte őt ki a magyar közegből. Ahogy ő mondta:Engem a futball megtanított győzni, és megtanított veszíteni is, és megtanított arra is, hogy az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton, és hogy a gól maga a boldogság, a gyógyír minden addigi kihagyott helyzetre…

Valahogy úgy kellene mindannyiunknak az élethez viszonyulnunk, ahogy Miki tette a maga huszonnégy éve alatt. Ő egy próféta volt, akit Isten küldött. Egy angyal, akinek korán kellett távoznia, hogy csak a szépre emlékezzünk róla.

Miki győztesként marad meg bennünk örökre. Mert az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton, mert minden Benfica győzelmet mosolyogva fogad ott fönn. Mosolyog Cardozo hisztijein, mosolyog egy Porto elleni zakó után, és mosolyog egyetlen máig benfiquista csapattársának, Luisaonak minden megmozdulásán.

A huszonkilences mez már örökre az övé, ahogy az öltözőszekrényét sem fogja már senki más használni.

Tudom, hogy békében nyugszol Miki a Mennyországban, és tudom, hogy imádnak téged Portugáliában, így már csak egy dolgot remélek: hogy soha nem felejtenek el téged itthon sem.

A következő, 2004-2005-ös szezonban a Benfica bajnok lett, természetesen Mikinek ajánlva a címet. Minden évben Fehér Miklós-díjat oszt a klub olyan itthoni pedagógusoknak, és diákoknak, akik őrzik Miki emlékét, a Benfica-közösség pedig soha nem feledi honfitársunkat.