Jókor voltak jó helyen – Vincze Szabolcs jegyzete

MIVEL CSAKNEM egy évtizeden át írtam a sportágról a Nemzeti Sport hasábjain, akaratlanul is összehasonlítottam magamban a nyolc évvel ezelőtti magyar atlétikát a mostanival, a párhuzam ugyanis adja magát: akkor is volt egy nemzetközi szinten klasszisnak számító férfi sprinterünk (Baji Balázs), és most is van (Molnár Attila).

Van azonban egy nagyon fontos különbség a két időszak között: Molnár Attila nincs egyedül!

Hogy egyéniben az elmúlt években sorra döntögeti a 400 méteres síkfutás magyar rekordját, hogy tavaly bejutott a glasgow-i fedett pályás világbajnokság és a római szabadtéri Európa-bajnokság döntőjébe, hogy Párizsban olimpikon lett, hogy az idén történelmet írt és aranyérmet akasztottak a nyakába a fedett pályás Eb-n, majd negyedik lett a fedett pályás vb-n úgy, hogy csak amerikai sprinterek tudták megelőzni, abban a tehetségén és az adottságain kívül fontos szerepet játszik az is, hogy a távon olyan hazai versenytársai vannak, mint Enyingi Patrik, Wahl Zoltán, Kovács Árpád, Steigerwald Ernő vagy éppen Bánóczy Árpád, Huller Dániel, Molnár Csaba, Nadj Levente, Városi Roland és Plisz Balázs. Akikkel – és itt jön a lényeg – nemcsak riválisai egymásnak, hanem segítik, ösztönzik, húzzák egymást, és csapattársak is, akikkel évek óta egyre eredményesebb és mára nemzetközi szintű 4x400 méteres váltót alkotnak.

Molnár Attila azt mondta a váltó nankingi döntője után, hogy ezt a fedett pályás világbajnoki bronzérmet a helyén kell kezelni, mert kevesen indultak, de azt is rögtön hozzátette, hogy senkinek sem volt kötelező távol maradnia a vb-től, ergo ne kelljen már amiatt szabadkozniuk, hogy kevés volt a rivális. Egy vb-érmet atlétikában nem adnak csak úgy senkinek, aki nem szolgált rá, hiszen már ahhoz is klasszis teljesítmény kell, hogy egyáltalán rajthoz állhass.

Másrészt ez a csapat nagyon megérdemelte már, hogy végre dobogóra állhasson egy világversenyen, mert nagyon benne volt az érem, és lássuk be, az eredményhirdetés után fél perccel már senkit sem érdekel az, hány csapat indult. A világbajnokság az világbajnokság.

Azt már a tavalyi római Eb-n is tapasztaltam, hogy a 4x400 méteres magyar váltó remek társaság, ezek a fiatal srácok kiegészítik egymást képességben, teljesítményben és emberileg is, de Nankingban volt még egy jó tulajdonságuk: jókor voltak jó helyen.

És a történetüknek még koránt sincs vége.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!