Steven Gardiner: Nem volt más választásom, mint megszeretni a 400 métert – exkluzív

– Úgy tudom, röplabdázóként kezdte sportolói karrierjét. Mennyire volt jó benne?
– Nagyon is! Tizenöt éves lehettem, amikor kezdtem, ez volt az első sportág, amelyet tényleg nagyon élveztem – elevenítette fel a kezdeteket a Nemzeti Sportnak a székesfehérvári Gyulai István Memorial előtt Steven Gardiner. – Korábban is mozogtam, elsősorban a labdajátékok érdekeltek, fociztam, kosaraztam, de egyiket sem éreztem a sajátomnak. A röplabda viszont rögtön elrabolta a szívem, nagy öröm volt játszani, nemcsak a középiskolai csapatban, hanem otthon is az unokatestvéremmel, miután vasárnap hazamentünk a templomból. Akkor és ott eldöntöttem, ez lesz az én sportágam!

– És meddig volt az?
– Tizennyolc éves koromig, akkor jött be az életembe az atlétika. Az unokatestvérem elment egy nyári táborba, és szólt nekem is, hogy menjek vele egy hétre, nézzem meg, bejön-e. Ennek az volt az előzménye, hogy nagyon szerettem futni, de sohasem volt edzőm. Elmentem és már az első héten látványosan fejlődni kezdtem, kemény volt, de jól ment a futás, és úgy kezeltek, mint azokat a srácokat, akik már régóta edzővel dolgoztak együtt. Nemcsak tartottam velük a lépést, de a legtöbbjüket le is győztem, ezért döntöttem úgy, hogy a klubnál maradok. A második évem nagyon jól sikerült, de utána eligazoltam.

– Ekkor még a rövidebb távokon indult?
– Igen, és a második évemben rengeteget gyorsultam, az időeredményeim óriásit javultak 100 és 200 méteren egyaránt. Mivel magas vagyok, az edzőm azt mondta, inkább próbáljam ki magam négyszázon. Sohasem szerettem ezeket a kitalált szabályokat, a skatulyákat, de belementem, és megtörtént a csoda, amely azóta is tart.

– Nehéz volt váltani?
– Egy örökkévalóságnak tűnt, mert kétszázon elég jó voltam, 2018-ban 19.75-öt futottam Miamiban. Akkoriban nem szerettem a négyszázat, és még finoman fogalmaztam. Emlékszem, 50.01-et futottam az első versenyemen, de valahogy meg kellett kedvelnem, mert szinte rám telepedett, és nem volt más választásom, mint megszeretni.

– Mostanra sikerült?
– Bevallom, sokáig rettegtem tőle, de most már minden rendben, elvagyok vele. Egy teljes kör az atlétikapályán, ami valahol a sprint és a középtávfutás között van.

– Emlékszik az első profi versenyére? Majdnem itt volt, Székesfehérváron.
– Oslóban, nem sokkal a 2015-ös Gyulai Memorial előtt. Nem tudtam, mire számítsak, csak odaálltam a rajthoz, hogy versenyezzek egy jót, és majd lesz valahogy. A mai napig előttem van, ahogy mondogatom magamnak: meg tudod csinálni, meg tudod csinálni! És tényleg megcsináltam, 44.64-gyel nyertem, majd jöttem a Gyulai Memorialra, amelyen legyőztem az olimpiai és világbajnok amerikai LaShawn Merrittet.

– Miért szereti a székesfehérvári viadalt? Azt leszámítva, hogy itt mindig nyer…
– Mert jó a verseny, és az időjárás is csodálatos. Nem voltam itt minden évben, de amikor csak tudtam, jöttem – ha nem álltam rajthoz, csak azért nem, mert sérült voltam. Nagyon szeretek este sétálgatni Székesfehérváron, nem olyan nagy város, kissé az otthonomra emlékeztet. Jól érzem magam itt.

– Ha már az időjárást említette, hogyan alkalmazkodott a hőséghez a 2019-es dohai világbajnokságon?
– Nem volt újdonság nekem, tudtam, mire számíthatok Dohában, nem először versenyeztem ott, előtte már indultam háromszor-négyszer, bár bevallom őszintén, nem tudom, hogyan pótoltam a folyadékhiányt és őriztem meg a hidegvéremet. Úgy kezdtem a vébét, hogy megfáztam, mert amíg kint tűzött a nap, az épületekben nagyon lehűtötték a levegőt. Mégis össze tudtam kapni magam.

– A nézők hiánya sem zavarta?
– Éppen azért nem, mert már jól ismertem Dohát, nem számítottam szurkolók tömegére. Tudtam, hová megyek. Csak magammal foglalkozhattam, talán ezért is tudtam győzni.

– Akkoriban pusztított a Dorian nevű hurrikán, többek között a Bahama-szigeteken is. Mennyire volt ez hatással önre és a családjára?
– Idegileg rendkívül megterhelő időszak volt, mielőtt Dohába mentem volna. Egy hétig nem tudtam a családomról semmit, nem tudtam, élnek-e, ennél rosszabbat nem tudok elképzelni. Aztán apám felhívott műholdas telefonon, és tíz másodpercet, ha beszéltünk, csak annyit mondott, hogy biztonságban vannak Floridában. Azonnal jobban lettem. A vébére már úgy utaztam ki, hogy tudtam, jól vannak és mögöttem állnak, támogatnak. Óránként hívogattak, hogy jól vagyok-e, és hogy elmondják, mennyire szurkolnak nekem, nemcsak a barátaim, hanem az egész ország, ami nagyon jólesett. Nem akartam cserbenhagyni őket. Minden ellenem szólt, mégis megszereztem az aranyérmet, amelyre ma is Isten ajándékaként tekintek.

– Az első olimpiáján csak húszéves volt, Rióban nem jutott döntőbe. Csalódásként élte meg?
– Nekem az volt, akármilyen fiatal is voltam. De tudtam azt is, hogy lesz még több olimpiám, tapasztalatot kell szereznem és fejlődnöm mentálisan és fizikailag. A következő évben így is történt, és 2017-ben jött az igazi áttörés. Ez egy hároméves fejlődési folyamat volt, mert sem a 2015-ös a pekingi világbajnokság, sem a 2016-os olimpia nem úgy alakult, ahogy terveztem. Csak a londoni világbajnokságra állt össze minden, és az új edzőm, Gary Evans irányítása alatt jöttem rá, ki is vagyok valójában. Azért is kellett váltanom, mert nem szerettem egyedül edzeni, kellett valaki, aki ösztönöz, aki segít. Talán a régi röplabdás időkben gyökerezett, hogy szeretek csapatban versenyezni, társakra támaszkodni.

– Ezért szereti annyira a váltókat?
– Igen, mert az egyéni mellett erre is szükségem van. Néha jó csak egyedül lenni, szembenézi önmagammal, néha pedig kell a közösség, amely szórakoztatóbbá tesz mindent. Egyszerűen szeretem, ha nem mindig mások ellen versenyzek, hanem néha velük is, egy csapatban. Mindenki nyerni szeretne, és a váltó ilyen szempontból rendkívüli érzés, mert ha győzünk, akkor négyen csináltuk meg.

– A koronavírus-járvány alatt, 2020-ban miért hanyagolta fő számát, a négyszáz métert?
– Nem mindig tudsz úgy játszani, ahogy szeretnél. Eleinte azért tértem át a kétszázra, hogy segítse a négyszázat, hogy gyorsuljak – a verseny szempontjából pedig úgyis mindegy volt, hiszen leállt a sportélet is. És nemhogy nem bántam meg, ma már érzem, milyen sokat használt, rengeteg tapasztalatot szereztem. Egyébként minden évben szoktam 300 méter futni, és amikor a valaha volt legjobb időt futottam fedett pályán, felnéztem az órára, és azt mondtam, rendben, világcsúcs, nem rossz, de ideje visszatérni a négyszázra. Viszont bevallom, ha lehetne, fedett pályán inkább háromszázon versenyeznék 400 helyett.

– Egyszer azt nyilatkozta, inkább a középső pályán szeret futni. Miért?
– Mert szeretem, ha mellettem van valaki, akit látok, mert így tudom, milyen iramot vegyek fel és hogyan őrizzem meg a lendületem. Így tudom ellenőrizni, éppen hol állok. Nem szeretek vakon futni, mert az egyes és a nyolcas pályán senkit sem látok, ami borzalmasan idegesít.

– Emlékszem, a tavalyi Gyulai Memorialon annyira kifutotta magát, hogy alig bírt felállni, nyilatkozni sem tudott. Ez sokszor előfordul?
– Ha az ember sprinter, mindig kimerül… Én csak teljes szívvel, minden energiámat beleadva tudok versenyezni, mindig nyerni akarok, és még akkor is keményen dolgozom, ha kívülről könnyednek tűnik a mozgásom. Beleadok mindent, aztán lesz, ami lesz. Azért próbálok nem minden verseny végén összeesni.

GYŐZTES FUTÁSA AZ IDEI GYULAI ISTVÁN MEMORIAL 400 MÉTERES VERSENYÉN

– És hogyan kapcsolódik ki? Mire van ideje az edzések, versenyek mellett?
– Szeretek filmet nézni, ha valami újdonság jön a moziba, már megyek is megnézni. Emellett állatbarátnak is mondanám magam, van egy kutyám, sokat sétálunk együtt, nemcsak a városban, hanem erdei ösvényeken is.

– Van kedvenc filmje?
– Inkább filmsorozatom, Tom Cruise-zal a Mission Impossible, amelynek most került a mozikba a legújabb, hetedik része. Ahogy hazajutok, azonnal megnézem!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 5-i lapszámában jelent meg.)