Új csillag tűnt fel, de egy év múlva kihunyt – amikor Ben Johnson berobbant a római vb-n

 

 

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség vezetősége 1987 augusztusának végén arra koccintott Rómában, hogy az egykor 17 tagországgal induló szervezet megalakulásának 75. évfordulóján az IAAF (a mai World Athletics) már 181-gyel büszkélkedhet. Az újraválasztott elnök, Primo Nebiolo pedig azt is ünnepelhette, hogy sikerült hazája, Olaszország fővárosába vinnie a világ atlétikájának második világbajnokságát.

A római Stadio Olimpicóban rendezték meg ugyanis az 1987-es 2. szabadtéri vb-t, amely után egy csupa izom kanadai sprinter, Ben Johnson nevétől volt hangos a világsajtó. Nem véletlenül: a jamaicai születésű futógolyó olimpiai bronzérmesként érkezett meg Rómába, de abban az évben már az indianapolisi fedett pályás világbajnokságon hazavágta a 60-as mezőnyt, és minimum akkora esélyt adtak neki a 100-as fináléban, mint a címvédő Carl Lewisnak. Ehhez képest Johnson a rajtnál kilőtt, Lewis képtelen volt a táv második felében rágyorsulni, és a kanadai 9.83-as fantasztikus világcsúcsal győzött. („Életem nagy álma vált valóra –  mondta a döntő utáni sajtótájékoztatón Johnson. – Klasszis versenyzőt hagytam magam mögött, aki beállította a régi világcsúcsot, s nagyszerű sportember. Jelentős mértékben neki köszönhetem a sikert, hiszen ha a példája nem lebeg előttem, sohasem jutok el idáig...”)      A második helyre beérkező Lewist nyilván az sem vigasztalta, hogy beállította Calvin Smith korábbi, 9.93-as rekordját... Aztán egy évvel később, amikor pontosan ugyanilyen forgatókönyv szerint Szöulban is kikapott Johnsontól, az élet mindent visszaadott neki: a doppinghasználaton ért kanadait „mindenétől” megfosztották, és Lewis utólag nemcsak a szöuli olimpia, hanem a római vb bajnoka is lett. Természetesen a gond nélkül megnyert távol és a 4x100-as váltó mellett.

 

Rómában egy szőke, szemüveges keletnémet fiú, Thomas Schönlebe nyerte meg 44.33-as Európa-csúccsal a 400 métert, az afrikaiak (Abdi Bilével, Szaid Auitával vagy Paul Kipkoechcsel) kisajátították 800-tól a maratoniig a hosszabb távokat, míg Greg Foster 110, Edwin Moses 400 gáton védte meg a címét – utóbbi úgy, hogy a célba két századdal hamarabb ért be, mint az őt majdnem lehajrázó másik két dobogós.

Jöttek szinte a semmiből a bolgárok: két korszakos ugrójuk is megdicsőült az Örök Városban, hiszen Hriszto Markov 17.92-es bődületes Európa-rekordig repült hármasban, Sztefka Kosztadinova pedig átugrotta a 209 centit is, amivel feljebb srófolta saját, 15 hónappal korábban elért világcsúcsát. A verseny után azt nyilatkozta, hogy amikor csak harmadszorra jutott át a 204-en, azt hitte, vége, utána viszont a Colosseumot is átugrotta volna... Férfi magasban hárman is 238-cal zártak, közülük végül a svéd Patrik Sjöbergé lett az arany, a két szovjet, Gennagyij Avgyejenko és Igor Paklin megosztozott az ezüstön.
Szergej Bubka Helsinkivel ellentétben már favoritként érkezett, két évvel korábban első emberként ugrott rúddal hat métert, és Rómában is simán megverte Thierry Vigneront, aki előtte a legjobb volt, és aki éppen az olasz fővárosban 1984-ben néhány percre elorozta tőle a rekordot.

A hölgyeknél az izomzatában már-már Johnsont idéző, később semmit sem mutató NDK-s Silke Gladisch volt a leggyorsabb 100-on és 200-on is, a szovjet-ukrán Tatjana Szamojlenko esztétikus, nagy futással hozta az 1500 és a 3000 győzelmét, a portugálok picinyke maratoni futója, a 152 centis és 45 kilós Rosa Mota pedig több mint hétperces előnnyel lett aranyérmes a leghosszabb távon.

Florence Griffith (az év őszétől már Griffith-Joyner, miután szakított Greg Fosterrel és hozzáment a hármasugró olimpiai bajnok Al Joynerhez) 100-on csak negyedik lett az amerikai válogatón, és 200-on sem tudott vb-t nyerni, igaz, a váltóban vigasztalódott – valami hiányzott belőle, ami egy évvel később Szöulban már megvolt, és a játékok egyik legnagyobb sztárjává emelte. Leendő sógornője, Jackie Joyner-Kersee távolban és hétpróbában is eljátszadozott a mezőnnyel, olyan könnyedén nyert, hogy az embernek az volt az érzése: azt a számot nyerné meg, amelyiket csak akarja.

Az éremtáblán a Német Demokratikus Köztársaság utoljára tündökölhetett az élen, 10 arannyal, összesen 31 éremmel végzett az Egyesült Államok előtt (a nyugatnémeteknek nem jutott arany), a Szovjetunió lett a harmadik. A házigazda olaszoknak is volt kit ünnepelniük, hiszen a gyalogló Maurizio Damilano megnyerte a 20 km-es távot, Francesco Panetta pedig a 10 000 méter ezüstje után 3000 akadályon már nem talált legyőzőre. A magyar atlétika a sprinter Kovács Attilára joggal lehetett büszke, de dobogóról még csak álmodozhatott.

És az IAAF a vb-k történetében útjára indított egy szép hagyományt, hiszen először rendeztek betétprogramként két kerekesszékes számot is, az uraknál 1500-on francia, a hölgyeknél 800-on kanadai győztest ünnepelt a Stadio Olimpico lelátója.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 27-i lapszámában jelent meg.)