Atlétika: „Azt hittem, ki leszek akadva” – Kiss Balázs 50 éves

– Keveset hallani önről mostanában. Szándékosan?
– Persze. Olyan korban élünk, amelyben szerintem minél kevesebbet kell magából mutatni az embernek – válaszolta kalapácsvető olimpiai bajnokunk, a hétfőn 50 éves Kiss Balázs.

– Hogy telnek a mindennapjai?
– Megpróbálom megtalálni, hogy mi az, amit nem jól áraz be a piac, és abból tőkét kovácsolni.

– Ez mit jelent pontosan?
– Amit mondtam, de talán egy példán keresztül jobban érzékeltethetem: 2014-ben mondtam az üzlettársamnak, hogy Amerikában nulla a kamat, nálunk meg még hét százalék, de előbb-utóbb nálunk is nulla lesz. Vegyünk ingatlant, amit fejleszteni lehet. Év végére nulla lett a kamat… Mondom: olyan dolgokat keresek, amelyeket nem jól áraz be a piac.

– Ezt nevezik spekulációnak?
– Igen, és persze benne van a rizikó, hogy a piac sokkal hosszabb ideig téved, mint amennyi ideig az ember fizetőképes tud maradni. Szóval ha arra kíváncsi, van-e rendes állásom, azt kell válaszolnom, hogy sohasem volt, legfeljebb még egyetemista koromban, amikor órabérben dolgoztam. Az utóbbi években azonban csak áramlottam a térben, és oda mentem, ahol tudtam értéket teremteni.

– Ötvenéves lett. Hogy éli meg?
– Azt hittem, ki leszek akadva, de nem vagyok. Annyi olimpikon társunkat veszítettük el az utóbbi időben, hogy örülni kell annak, ha megérjük a következő születésnapunkat.

– Kinek az elvesztése viselte meg a legjobban?
– Csollány Szilveszteré, mert vele együtt versenyeztünk, együtt voltunk a Parlamentben, együtt került fel a kézlenyomatunk a Sportolók falára. Nem pontosan ugyanaz az elvárás a két sportágban, úgy néztünk ki egymás mellett, mint Stan és Pan.

– Követi a sportot?
– Felületesen, csak annyira, hogy meg tudjam beszélni a haverokkal a történéseket. És nem tetszik, hogy a sportba egyre inkább jön vissza a politika. A szubjektív sportágakban régen is alapkövetelmény volt, hogy jó legyél, de emellett elég volt egy jó napot kifogni. Most ez nem feltétlenül elegendő, a sikerhez kell a sportpolitika, az ország jó nemzetközi megítélése, az erős sportági szövetség, amit nem tud elnyomni egy másik ország szövetsége.

– Azért sportol?
– Hat hetet kihagytam az omikronom miatt, de normál esetben heti háromszor-négyszer kardióedzést végzek.

– Tartja a kapcsolatot a korábbi sport­társakkal?
– Kodzsival (Murofusi – a szerző) néha hajnaltájban gyerekfotókat küldözgetünk egymásnak, és jó sztorikat. Nem osztjuk egymásnak az észt, egyébként is azt vettem észre, hogy az apukák nem olyan gonoszak és okoskodóak egymással, mint az anyukák. Az internet amúgy is megszázszorozza az összes gonoszságot. Épp a múltkor olvastam valahol, hogy a barbár ember sokkal udvariasabb, mint a civilizált. Mert a barbár tudja, ha valami sértő dolgot mond, azt bunkósbottal torolják meg, a civilizált viszont tisztában van vele, hogy mondhat bármit, semmi baja sem történik. Nincs következményük a szavaknak. Honnan is kanyarodtunk ide?

– A gyerekfotóktól. Milyen apuka?
– Fáradt – nevet. – Egyvalamit próbálok: a következetességet. De aztán az is egy nagy hülyeség, mert valamelyikünk mindig talál a gyerek számára valami kifogást, hogy fáradt, meg ilyenek. De közben látom benne ugyanazokat a „hülyének nézéseket”, amiket én csináltam a szüleimmel. Ösztönösen jól csinálja.

– Hogy hívják?
– Vilmának. Azt jelenti, hogy erős akaratú. De én ezt akkor még nem tudtam, amikor a nevet adtam neki, csak megláttam az ultrahangfelvételen, és azt mondtam: ez egy Vilma. Azt szereti, ha valaki folyamatosan ott van vele, segít a rajzolásban, vagy éppen mesél.

– Óvodás?
– Igen, itt jár oviba, Veszprémben. Itt nőttem fel, és itt van a kis családunk bázisa – a Covid idején épültek is a magas ágyások –, de megtartottam a fővárosi lakásomat is, úgyhogy ha ott van dolgom, akkor is van hová menni.

– Hogyan ünnepel?
– Sehogy. Nekem az az ünnep, ha békén hagynak – így volt ez már gyerekként is, magamnak való voltam. A suliból is általában a maximumot hiányoztam, amire a sport jó eszköz volt, hiszen ha jó voltál benne, minden meg volt bocsátva. Mostanra sem változott semmi, próbálom a szabad szellemű életemet folytatni, ameddig lehet. És nem ünnepelek, vagy legalábbis nem nagy társaságban.

Kiss Balázs olimpiai versenye 1996-ban Atlantában