Atlétika: Túl szép lenne, ha minden egyből sikerülne – Baji Balázs

– Elégedett a sérülése utáni első szabadtéri szezonjával?
– Boldog azért nem vagyok, de örülök, hogy visszatértem az atlétika vérkeringésébe, és négy versenyt végigcsináltam panasz nélkül. Nem tudtam, mire számítsak, mert a sérülés utáni visszajövetel új szituáció volt, és a szezon a koronavírus miatt is eltért a megszokottól. Vannak hiányosságok a formámban, a technikámban, az időeredményeimben és a versenyen nyújtott teljesítményemben is, de ez hosszú út.

– Miben van leginkább lemaradva a régi Baji Balázshoz képest?
– Talán a sebesség az, ami nagyon eltűnt, és vissza kell szerezni, ami a sérülésem és a korom miatt már nehezebb, mint régen. Abban bízom, hogy a következő felkészülést végig tudom csinálni problémamentesen, akkor nagy eséllyel remélhetem, hogy visszatér minden képességem, ami kell a gátfutáshoz, és jövőre bízhatunk olyan futásokban, mint régen.

– A Honvéd-kupán tért vissza, ami rosszul sikerült. Csalódott volt?
– Nagyon, mert a lelki szemeim előtt jobb eredmény lebegett, és először tapasztaltam meg, hogy nem ott tartok, ahol szeretnék. A visszatérésem már a fedett pályás szezonban megvolt, de most már voltak elvárásaim magammal szemben. Persze a hatvan gát és a száztíz gát nagyon más, és nekem mégiscsak kimaradt két év versenyzés, de az első botladozó lépéseket nem tudtam megúszni, ezeket a pofonokat el kell viselnem. Nem állítom, hogy már túl vagyok rajtuk, biztosan nem leszek maradéktalanul elégedett a versenyek után, de kellenek ezek az ingerek és ezek az élmények ahhoz, hogy újból visszakerüljek a régi szintemre. Túl szép lenne, ha egyből minden sikerülne, de ezt végig kell csinálni, hogy jövőre ne így legyen. Egyébként az első rossz tapasztalatból építkezni is tudtam.

– Mire gondol?
– A többi versenyen már ebből kiindulva akartam előrelépni, ami sikerült is, és azoknak az eredményeknek már őszintén tudtam örülni. A következő versenyemen 13.71-et futottam, ami nem olyan rossz, és azt a szintet stabilan tudtam tartani később is. A sorozatterhelés miatt sem estem vissza, nem lettek problémáim, kiderült, hogy a szervezetem bírja a terhelést. Persze nem fog varázsütésre javulni a formám, a hiányosságokat nem egy-két edzésen lehet kijavítani, hanem teljes felkészülés kell hozzá, de most annak örülök, ami van. Ez a realitás.

– Nehéz kezelni, hogy még nincs azon a szinten, mint régen?
– Tény, az ember büszkeségének nem tesz jót, de elfogadtam, és vállalom, hogy a gátfutás világában most itt van a helyem. El tudok számolni magammal, bele tudok nézni a tükörbe, hiszen sportolóként nem lettem kevesebb azzal, hogy most nem én vagyok az első. De hogy újra az első lehessek, ezeket végig kell csinálnom és el kell viselnem. Nem egyszerű ezekkel szembenézni, de muszáj.

– Van önben félelem a sérülés miatt?
– Nincs. Nyilván óvatosabb vagyok, és odafigyelek azokra a dolgokra, amik a sérülésemet okozták, de nem félek a gáttól, és nem is szabad.

– Az olimpiai szint nem nyomasztja?
– Inkább motivál, és így, hogy eltolták az olimpiát, megnyugtat, hogy egyelőre nem kell aggódnom emiatt, és azért dolgozom, hogy jövőre se nyomasszon. Ha a nyakunkon lenne a szintteljesítési időszak vége, vagy ha jövőre nem sikerülne előrelépni annyit, amennyit szeretnénk, biztosan nyomasztana, de abban bízunk, hogy jövőre jobb leszek, és ha nem is teljesítem automatikusan a szintet, a világranglistáról azért ki tudok jutni.

– Azon már gondolkozott, mi lenne, ha nem sikerülne kijutnia Tokióba?
– Erre a kérdésre nem fekete-fehér a válasz. Ha egy hajszállal nem sikerülne kijutni, de azt érezném, hogy képes lettem volna rá, akkor elkönyvelem úgy, hogy nem volt szerencsém, és el tudnám fogadni, onnantól a 2023-as hazai világbajnokságra koncentrálnék. De ha kiderülne, hogy nem vagyok képes a szint teljesítésére, így az olimpiai versenyzésre sem, akkor valószínűleg el kellene gondolkoznom azon, hogy van-e értelme folytatni a pályafutásomat. Nem mondom azt, hogy ha nem sikerül kijutnom Tokióba, minden hiábavalóvá válik, de a pályafutásomat befolyásolja, hogy sikerül-e, vagy sem.

– Hány évet érez még magában?
– Valószínűleg a 2023-as budapesti vébé lesz a határ, és ha az nem lenne, könnyen lehet, már korábban elgondolkoznék a visszavonuláson. Egy hazai világverseny azonban óriási motiváció, és akkor már a 2024-es a párizsi olimpia is közel van. Ha a világbajnokságra könnyen ki tudnék jutni, akkor miért ne próbálnám meg az olimpiát is? De most az a legfontosabb, hogy kijussak Tokióba, utána könnyebb lesz erre a kérdésre válaszolni.

– Idén milyen versenyei lesznek még?
– Az országos bajnokság és a Gyulai Memorial volt a két főversenyem, hátravan még szeptemberben a csapatbajnoki döntő és a Szuper Liga-döntő, az előbbin ráadásul a száztíz gát mellett elindulok száz méteren és 4x100-as váltóban is klubommal, a Budapesti Honvéddal. Rövid pihenő után októberben kezdjük az alapozást, a jövő évi fedett pályás szezontól pedig már jó eredményeket remélek, 7.60-7.70 körüli időkkel nagyon elégedett lennék. Ez fontos lesz, ugyanis az olimpiai kvalifikáció addigra újra elkezdődik, és a világranglistán két eredmény beszámít a fedett pályáról is. Nekem az lesz az első fontos lépés az olimpiai kvalifikációhoz.