A Liverpool modern kori megpróbáltatásai: a Premier League-éra

Amikor 1992 februárjában, az angol klubfutballban gyökeres irányváltást végrehajtva megalapították a Premier League-et, amely az ország (beleértve Walest is) legmagasabb osztályú bajnoksága lett az 1888-ban életre hívott English Football League helyett, a Liverpool már toronymagasan a legeredményesebb egyesületnek számított a maga tizennyolc bajnoki címével (a második legeredményesebb Arsenalnak csak tíz volt). Ugyanakkor a váltás egyik fő oka éppen a Liverpool volt, ugyanis a régi, sok helyen konkrétan düledező stadionok egyre erőszakosabb és gátlástalanabb huliganizmussal teltek meg – és ebben a műfajban sajnos a Liverpool-drukkerek a csapat sportszakmai teljesítményéhez hasonlóan az élen jártak –, háttérbe szorítva a minőségi futballt, kompromittálva az egyre fontosabbá váltó üzleti szempontokat.

A változások pedig mintha túlságosan is felkészületlenül érték volna Anglia első számú klubját, amely az új éra beköszöntével képtelen volt felvenni a ritmust a haladással. A Premier League bevezetését megelőző húsz idényben a Liverpool tizenkilencben nyert valamilyen trófeát, az új időszámítás bevezetését követően pedig olyannyira leállt a gépezet, hogy a XX. században már csak egyetlen FA-kupa-trófea kerülhetett az Anfield vitrinjébe...

Az új évezredben aztán felébredt az alvó óriás, és ugyan visszatért a diadalok mezejére, ám korántsem azzal az elánnal, mint a hetvenes-nyolcvanas években, és szemben a régi idők hagyományaival, amely szerint brit menedzser vezeti a csapatot, a XXI. századi liverpooli sikertörténet alapvetően három külföldi vezetőedző érdeme.

Az első közülük a francia Gérard Houllier, aki nem sok mindent nyert, mielőtt 1998 nyarán kinevezték volna a Liverpool menedzserévé, így egyrészt a szurkolók bizalmatlanul fogadták, másrészt a vezetőség sem adott neki egyből szabad kezet, ugyanis fura módon az elődjét, a csapatot négy éven át vezető Roy Evanst nem menesztette, inkább kipróbálta a két dudás egy csárdában gyakorlatát, ami természetesen nem működött. Mindössze tizennyolc mérkőzést vívott a csapat a két főnök irányítása alatt (hét győzelem, hat döntetlen, öt vereség), amikor Evans lemondott, így Houllier lett az első nem brit menedzser, aki egyedül vezethette a Liverpoolt. (A klub legelső menedzserei írek voltak, William Edward Barclay és John McKenna 1892 és 1896 között közös erővel gardírozta a Liverpoolt.) Ha nem is azonnal, de Houllier visszahozta a sikerkorszakot az Anfieldre, ráadásul a 2000–2001-es idényben triplázással (FA-kupa, Ligakupa, UEFA-kupa), amely után a következő két évben is betett legalább egy trófeát a klub gyűjteményébe. (Az akkor 54 éves francia szakember 2001 októberében életmentő szívműtéten esett át, és Phil Thompson ideiglenes menedzserként szintén hozzájárult a Liverpool sikereihez.)

Houllier végül 2004 nyarán távozott az Anfieldről, utódja pedig a spanyol Rafael Benítez lett, aki az akkori időszak egyik legfelkapottabb edzőjének számított, miután a Valenciával két spanyol bajnoki címet, és egy UEFA-kupa-győzelmet ért el. Elődjétől eltérően Beníteznek a korai évei voltak igazán sikeresek Liverpoolban. Mindjárt az első idényében visszaültette Európa trónjára a csapatot, mégpedig a Bajnokok Ligája történetének egyik, ha nem a legemlékezetesebb döntőjét vívva a Milan ellen (0–3-as félidő után állt talpra a Liverpool). A következő idényben szállította az európai Szuperkupa-győzelmet és az FA-kupát is, ám akkor a szurkolók már kifejezetten hangosan követelték az 1990 óta hiányzó bajnoki címet, amelyet a Premier League-érában még nem nyert el a csapat. A 2006–2007-es idény viszont egyfajta fordulatot hozott, és nem feltétlenül csak Benítez miatt: az együttes az év elején még megnyerte a Community Shieldet, ám májusban csak harmadikként végzett a bajnokságban, ráadásul a BL-döntőt is elbukta, a két végpont között pedig, 2007 februárjában új befektető – az amerikai Tom Hicks és George Gillett – vette át a klub irányítását. Az új vezetőség természetesen a csillagokat is megígérte, ám a két fő rövid távú vállalásból, a bajnoki címből és az új stadionból nem lett semmi.

Sőt, az amerikaiak érkezésével újabb aszályos időszak köszöntött be, Benítez ugyanis több trófeát már nem tudott a vitrinbe tenni, 2010-es távozását követően pedig Roy Hodgson, Kenny Dalglish és Brendan Rodgers sem tudott csodát tenni – mindössze egyetlen Ligakupa-győzelem jött össze 2012-ben –, mígnem a klub 2015-ben ismét egy külföldi edzőt szerződtetett a német Jürgen Klopp személyében.

Az új menedzser, aki hazájában a Borussia Dortmunddal mindent megnyert, és a BL-döntőig is eljutott, októberben egy gyakorlatilag szétesett csapatot vett át, és ugyan a bajnokságban csak a nyolcadik helyre ért be, ám az Európa-ligában a fináléig vezette a Liverpoolt, és csak a sorozat immár örök győztesének tekinthető Sevillától kapott ki. A következő idény katasztrofálisra sikeredett, a dicsőség közelébe sem ért a csapat, de érezhető volt, hogy Klopp olyan szellemiséget honosít meg, amely hosszú távon a sikerek záloga lesz. És lám, 2017-től a Liverpool elindult felfelé, és meg is érintette az eget: először még csak egy vesztes BL-döntő jutott osztályrészül, ám 2019-ben már a Mersey-partiak nyerték meg az első számú kontinentális klubtornát, a rákövetkező évben pedig valóban eljött a mennyország az első Premier League-bajnoki cím elhódításával! Nem mellesleg az idény elején elhódították az európai Szuperkupát, decemberben történetük első klub-vb-címét is mellé tették, Jürgen Klopp tehát végérvényesen megdicsőült az Anfielden.

A diadalmenet után nem jelentett problémát, hogy a 2020–2021-es idényben semmit sem nyert a klub, ráadásul a következő évben a kupaduplázás (FA-kupa, Ligakupa) mellé egy újabb, igaz, vesztes BL-döntő társult, ám tekintve, hogy a német szakemberrel a Liverpool visszatért a legjobbak közé, a legutóbbi idény egyfajta mélypontot jelentett a bajnoki ötödik helyezéssel, a korai BL-búcsúval, és az egy szem Community Shield-győzelemmel.

Ennek megfelelően a Liverpoolt idén nyáron gyakorlatilag elkezdték újjáépíteni, többek között Szoboszlai Dominik szerződtetésével, ám hogy mi lesz végkifejlet, az a jövő zenéje – és egy másik történet!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 14-i lapszámában jelent meg.)