Az angol király – 80 éve született Bobby Moore, az 1966-os vb-győztes válogatott kapitánya

Kortársai közül a legnagyobb, Pelé, a brit edzők fejedelme, Sir Alex Ferguson és posztján a legelegánsabb, Franz Beckenbauer is a világ valaha volt legjobb védőjének nevezte. Ha ma futballozna, nyilván a legnagyobb klubok állnának sorban érte földöntúli átigazolási díjért – ehhez képest Bobby Moore pályafutása érdemi részében el sem mozdult a West Ham Unitedből. Az Upton Parkban lett belőle profi labdarúgó, itt szerzett nevet magának, innen lett válogatott és világbajnok, a „kalapácsosokkal” nyert KEK-et és FA-kupát, 18 éven át, egészen 33 éves koráig erősítette a klubot.

Essexben született, 15 évesen került Londonba és lett West Ham-játékos, két évvel később, 1958. augusztus 8-án pedig 17 évesen be is mutatkozott a felnőttcsapatban. Még abban az évben követte őt ificsapatbeli társa, bizonyos Geoff Hurst is, akivel valamennyi sikerüket együtt érték el, kezdve az ifjúsági Fa-kupa 1959-es döntőjével – az első osztályú essexi krikettcsapatban tett kirándulásukon át! – egészen a '66-os világbajnoki címig, ahol Hurst a vb-történelem egyetlen fináléban elért triplájával tette fel a koronát karrierjére. (Nem mellesleg a csapatkapitány Bobby Moore-nak is volt némi szava Alf Ramsey szövetségi kapitánynál, aki a sérüléséből felépülő Jimmy Greaves ellenében Hurstre voksolt az NSZK elleni összeállítás kihirdetésekor.)


A West Hamben a klublegenda Malcolm Allison játszott Moore posztján, aki végtelenül rendes volt a fiatalokkal, amolyan mentorként egyengette a mi Bobbynk pályafutását is, mígnem tuberkulózissal kórházba került. Moore megörökölte 6-os számú mezét, a következő másfél évtizedben azt nem is viselhette más – és már nem is fogja, hiszen a klub 2008-ban visszavonultatta.

Bobby Moore tiszta, elegáns szerelőkészségéről ódákat zengtek, a nagy Jairzinhót úgy választotta el az 1970-es vb-n a labdától az angol–brazilon, hogy azt ma is gyakran ismételgetik a televíziócsatornák. Mindössze egyszer állították ki: 1961 novemberében a Manchester City ellen a meccs utolsó másodpercében, amikor a bíró négyet sípolt, egyet Moore szabálytalansága miatt, hármat a mérkőzés lefújásaként.


A válogatottban az 1962-es vb után jött el az ideje, amikor mások mellett a mieink is elverték Angliát, és Londonban azonnal meg is hirdették a fiatalítást. Moore 21 évesen ott volt Chilében, előtte egy
perui barátságos meccsen már fel is húzhatta a három­oroszlános mezt, de a világbajnokságon nem lépett pályára. Először 12. válogatott fellépésén, 1963-ban viselhette a csapatkapitányi karszalagot – 22 évesen ezzel minden idők legfiatalabbja lett Angliában –, ami Ramsey kinevezése után, az 1964-es Nemzetek Európa-kupája (a mai Eb) selejtezőiben lett mindörökre az övé.

A Pelé által a futball katedrálisának hívott régi Wembleybe szinte hazajárt nyerni, hiszen a Preston North End elleni 1964-es FA-kupa-siker, az 1860 Münchennel szemben, Zsolt István játékvezetése mellett játszott 1965-ös KEK-döntő és az 1966-os világbajnokság NSZK elleni fináléja után is ő emelhette a magasba a trófeát. Királynőjét, II. Erzsébetet már-már közeli ismerőseként üdvözölhette a díszpáholyban – az sem véletlen, hogy 1967 januárjában Bobby Moore neve is ott volt az újévi listán, a Brit Birodalom Rendjének kitüntetettjei között.


Geoff Hurst önéletrajzi könyvéből kiderül, hogy Ramsey a vb-döntő előtt azon hezitált, hogy Moore helyett ne Jack Charlton leedsi védőpárját, a kőkemény Norman Huntert játszassa-e, ám végül maradt az eredeti felállásnál. Bobby Moore tanári játékkal mondott köszönetet, Hurst első találata előtt ő ívelte a gólszerző fejére a labdát. A negyedik, mindent eldöntő gólnál pedig ugyancsak ő indította el a társát. De amúgy is a West Ham-fiúktól volt hangos a finálé, hiszen a Hurst-tripla mellett Martin Peters is betalált.

Amikor felsétáltak a királyi páholyba, Bobby Moore gondosan beletörölte izzadt kezét a karzatot fedő bársonyterítőbe, még arra is figyelt, hogy ne hozza zavarba a királynőt a kézfogásnál. „Ő volt az egész Wembley legnyugodtabb embere...”  – írta róla a The Guardian. Az esztendő végén a BBC Moore-t választotta az Év sportszemélyiségének – első labdarúgóként. Legközelebb 1990-ben Paul Gascoigne részesült a kitüntetésben, és azóta is csak Michael Owen, David Beckham és Ryan Giggs.


Az 1970-es vb előtt Bogotában kínos incidensbe keveredett: egy ékszerboltban azzal vádolták meg, hogy fizetés nélkül zsebre tett egy arany karkötőt. Végül felmentették (Harold Wilson miniszterelnöknek is közben kellett járnia az ügyben...) és csatlakozhatott a csapathoz, de az angol vb-felkészülésnek érthetően keresztbe tett az eset. A brazilok elleni vesztes (0–1) csoportmeccs után Pelével cserélt mezt, a relikvia ma a manchesteri angol futballmúzeum nagy becsben tartott darabja. Anglia az NSZK elleni negyeddöntőben 2–0-s vezetés után búcsúzott a világbajnokságtól.

Századik válogatottságát 1973-ban ünnepelte, de a lengyelek elleni sorsdöntő vb-selejtező előtt Ramsey kihagyta őt a csapatból, miközben megerősítette, hogy a világbajnokságon kapitányként számít rá. Csak éppen Anglia nem jutott ki... Az év végén Olaszország ellen játszott utoljára, 108-adszor a válogatottban, akkor ezzel első volt az angolok között, 90 csapatkapitányságával pedig Billy Wrighttal együtt azóta is listavezető.

Az alatt a 11 év alatt, amíg az angol válogatottat erősítette, egyszer volt alkalma Magyarország ellen játszani: 1965. május 5-én ifjú csapatkapitányként végig a pályán volt a Wembleyben, a Jimmy Greaves korai góljával 1:0-s hazai sikerrel záruló barátságos meccsen.


Mint kortársai közül annyian, egy Fulhamnél tett kitérőt (1975-ben éppen a West Hamtől kaptak ki az FA-kupa döntőjében...) követően ő is kipróbálta magát Amerikában, a hetvenes években tiszavirág-életű profi ligában. 1976-ban volt 24 meccse a San Antonio Thunderben, majd a Seattle Sounders játékosaként vezetett le.

Kortársai közül a legnagyobb, Pelé, a brit edzők fejedelme, Sir Alex Ferguson és posztján a legelegánsabb, Franz Beckenbauer is a világ valaha volt legjobb védőjének nevezte. Ha ma futballozna, nyilván a legnagyobb klubok állnának sorban érte földöntúli átigazolási díjért – ehhez képest Bobby Moore pályafutása érdemi részében el sem mozdult a West Ham Unitedből. Az Upton Parkban lett belőle profi labdarúgó, itt szerzett nevet magának, innen lett válogatott és világbajnok, a „kalapácsosokkal” nyert KEK-et és FA-kupát, 18 éven át, egészen 33 éves koráig erősítette a klubot.

Essexben született, 15 évesen került Londonba és lett West Ham-játékos, két évvel később, 1958. augusztus 8-án pedig 17 évesen be is mutatkozott a felnőttcsapatban. Még abban az évben követte őt ificsapatbeli társa, bizonyos Geoff Hurst is, akivel valamennyi sikerüket együtt érték el, kezdve az ifjúsági Fa-kupa 1959-es döntőjével – az első osztályú essexi krikettcsapatban tett kirándulásukon át! – egészen a '66-os világbajnoki címig, ahol Hurst a vb-történelem egyetlen fináléban elért triplájával tette fel a koronát karrierjére. (Nem mellesleg a csapatkapitány Bobby Moore-nak is volt némi szava Alf Ramsey szövetségi kapitánynál, aki a sérüléséből felépülő Jimmy Greaves ellenében Hurstre voksolt az NSZK elleni összeállítás kihirdetésekor.)


A West Hamben a klublegenda Malcolm Allison játszott Moore posztján, aki végtelenül rendes volt a fiatalokkal, amolyan mentorként egyengette a mi Bobbynk pályafutását is, mígnem tuberkulózissal kórházba került. Moore megörökölte 6-os számú mezét, a következő másfél évtizedben azt nem is viselhette más – és már nem is fogja, hiszen a klub 2008-ban visszavonultatta.

Bobby Moore tiszta, elegáns szerelőkészségéről ódákat zengtek, a nagy Jairzinhót úgy választotta el az 1970-es vb-n a labdától az angol–brazilon, hogy azt ma is gyakran ismételgetik a televíziócsatornák. Mindössze egyszer állították ki: 1961 novemberében a Manchester City ellen a meccs utolsó másodpercében, amikor a bíró négyet sípolt, egyet Moore szabálytalansága miatt, hármat a mérkőzés lefújásaként.

A válogatottban az 1962-es vb után jött el az ideje, amikor mások mellett a mieink is elverték Angliát, és Londonban azonnal meg is hirdették a fiatalítást. Moore 21 évesen ott volt Chilében, előtte egy
perui barátságos meccsen már fel is húzhatta a három­oroszlános mezt, de a világbajnokságon nem lépett pályára. Először 12. válogatott fellépésén, 1963-ban viselhette a csapatkapitányi karszalagot – 22 évesen ezzel minden idők legfiatalabbja lett Angliában –, ami Ramsey kinevezése után, az 1964-es Nemzetek Európa-kupája (a mai Eb) selejtezőiben lett mindörökre az övé.

A Pelé által a futball katedrálisának hívott régi Wembleybe szinte hazajárt nyerni, hiszen a Preston North End elleni 1964-es FA-kupa-siker, az 1860 Münchennel szemben, Zsolt István játékvezetése mellett játszott 1965-ös KEK-döntő és az 1966-os világbajnokság NSZK elleni fináléja után is ő emelhette a magasba a trófeát. Királynőjét, II. Erzsébetet már-már közeli ismerőseként üdvözölhette a díszpáholyban – az sem véletlen, hogy 1967 januárjában Bobby Moore neve is ott volt az újévi listán, a Brit Birodalom Rendjének kitüntetettjei között.

Geoff Hurst önéletrajzi könyvéből kiderül, hogy Ramsey a vb-döntő előtt azon hezitált, hogy Moore helyett ne Jack Charlton leedsi védőpárját, a kőkemény Norman Huntert játszassa-e, ám végül maradt az eredeti felállásnál. Bobby Moore tanári játékkal mondott köszönetet, Hurst első találata előtt ő ívelte a gólszerző fejére a labdát. A negyedik, mindent eldöntő gólnál pedig ugyancsak ő indította el a társát. De amúgy is a West Ham-fiúktól volt hangos a finálé, hiszen a Hurst-tripla mellett Martin Peters is betalált.

Amikor felsétáltak a királyi páholyba, Bobby Moore gondosan beletörölte izzadt kezét a karzatot fedő bársonyterítőbe, még arra is figyelt, hogy ne hozza zavarba a királynőt a kézfogásnál. „Ő volt az egész Wembley legnyugodtabb embere...”  – írta róla a The Guardian. Az esztendő végén a BBC Moore-t választotta az Év sportszemélyiségének – első labdarúgóként. Legközelebb 1990-ben Paul Gascoigne részesült a kitüntetésben, és azóta is csak Michael Owen, David Beckham és Ryan Giggs.

Az 1970-es vb előtt Bogotában kínos incidensbe keveredett: egy ékszerboltban azzal vádolták meg, hogy fizetés nélkül zsebre tett egy arany karkötőt. Végül felmentették (Harold Wilson miniszterelnöknek is közben kellett járnia az ügyben...) és csatlakozhatott a csapathoz, de az angol vb-felkészülésnek érthetően keresztbe tett az eset. A brazilok elleni vesztes (0–1) csoportmeccs után Pelével cserélt mezt, a relikvia ma a manchesteri angol futballmúzeum nagy becsben tartott darabja. Anglia az NSZK elleni negyeddöntőben 2–0-s vezetés után búcsúzott a világbajnokságtól.

Századik válogatottságát 1973-ban ünnepelte, de a lengyelek elleni sorsdöntő vb-selejtező előtt Ramsey kihagyta őt a csapatból, miközben megerősítette, hogy a világbajnokságon kapitányként számít rá. Csak éppen Anglia nem jutott ki... Az év végén Olaszország ellen játszott utoljára, 108-adszor a válogatottban, akkor ezzel első volt az angolok között, 90 csapatkapitányságával pedig Billy Wrighttal együtt azóta is listavezető.

Az alatt a 11 év alatt, amíg az angol válogatottat erősítette, egyszer volt alkalma Magyarország ellen játszani: 1965. május 5-én ifjú csapatkapitányként végig a pályán volt a Wembleyben, a Jimmy Greaves korai góljával 1:0-s hazai sikerrel záruló barátságos meccsen.

Mint kortársai közül annyian, egy Fulhamnél tett kitérőt (1975-ben éppen a West Hamtől kaptak ki az FA-kupa döntőjében...) követően ő is kipróbálta magát Amerikában, a hetvenes években tiszavirág-életű profi ligában. 1976-ban volt 24 meccse a San Antonio Thunderben, majd a Seattle Sounders játékosaként vezetett le.

Edzői szárnypróbálgatásai túl sok szót nem érdemelnek, az angol élvonaltól távol, alacsonyabb osztályokban és Hongkongban dolgozott, és 43 évesen belátta, hogy nincs szüksége a menedzseri munkára.

Először 1964-ben diagnosztizáltak nála rosszindulatú daganatot, hererákkal műtötték, de abból még talpra állt. 1991-ben végbélrákkal operálták, két évvel később pedig áttétek jelentek meg a szervezetében, és elsőként az 1966-os vb-hősök közül elhunyt. Szobra ott áll a Wembleynél és Madame Tussaud panoptikumában, kezében a Rimet-kupával. Anglia sohasem feledi, Bobby Charlton, Kevin Keegan, David Beckham és a maiak csak szeretnének akkora helyet a szurkolók szívében, amekkorát Bobby Moore kivívott magának.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 10-i lapszámában jelent meg.)