Sorsfordítók – íme, a Liverpool ászainak a háttértörténete

 

Virgil van Dijk
„Szinte nem bírt el a térdem, nem volt elég stabil. Állandó ágyéksérülés gyötört, de sok más probléma is adódott, így aztán hat hetet a fiziókkal töltöttem, ami után elkezdtem jobban futballozni” – emlékezett vissza a világ legkiválóbb középső védőjének tartott Virgil van Dijk arra a nyárra, amikor 17 éves lett, miközben 18 centimétert nőtt. Egyetlen nyár alatt. Akkor a hirtelen növekedés ugyancsak nem javított amúgy sem különösebben magas ázsióján. Mint elárulta, 16 éves koráig lassú jobbhátvéd volt, nagyjából annak megfelelően is kezelték: nem gondolták róla edzői, hogy a középső védő posztján megfelelően teljesíthetne. Aztán amikor elkezdett az U19-ben játszani, és a csapat kapitánya lett, futballja is számottevően javult, de akkor is mindenért keményen meg kellett küzdenie, azért is, hogy némi zsebpénzhez jusson. Tizenhat évesen egy étteremben mosogatott a futball mellett este hattól éjfélig, minden szerdán és vasárnap. Hétfőn, kedden, csütörtökön edzett, szombaton meccset játszott. Amikor először megkapta a 350 eurós fizetését, minden barátját meghívta a McDonald's-ba. Ami azt illeti, később sem evett egészségesen: 20 évesen, már a Groningen játékosaként tizenhárom éjszakát töltött kórházban vakbélgyulladással és némi gyomorfertőzéssel, de a műtétet követő tíz nap sem telt valami könnyeden: nem tudott járni, amikor először nekidurálta magát, tíz lépés után alig kapott levegőt. A következő szezont viszont végigjátszotta, majd elvitte a Celtic. Azóta az ellenfelek kapkodnak levegő után a szorításában.

Andrew Robertson
A Robertson família megveszekedett Celtic-rajongóként élte mindennapjait, apa, anya és a két fiúgyermek bérletesként járt a Celtic Parkba, a srácok zöldre pingált falát poszterek díszítették, elsősorban Henrik Larsson dicsőségét hirdetve – ezért is ért fel mélyütéssel, amikor a kedvenc klubját futballistaként is szolgáló Andrew Robertsonnal 15 éves korában közölték, nincs már számára hely az akadémián. A hír sokkolta a ma már a világ legjobb balbekkjei közé sorolt ifjút, könnyeit törölgetve azonban úgy döntött, ad még egy esélyt magának, a futballnak. A kis glasgow-i klubban, a Queen's Parkban folytatta, ott mutatkozott be a felnőttek között a skót negyedik ligában (!), és szerencséjére ott szúrta ki magának az élvonalbeli Dundee United. Addig a futball mellett dolgozott is, csak hogy kiegészítse azt a hat fontot (2300 forintot), amit naponta keresett, de úgy tűnt, a beteljesülést a Hull sem hozza el. Egyetlen skót Premiership-évad után igazolt az angol élvonalba, a Hullban töltött első szezon után búcsúzott azonban a Premier League-től. 2016 tavaszán a readingi pályát túrva még meglehetős távolságban lévőnek tetszett a Liverpool, bő egy év múltán mégis az Anfielden találta magát. A skót negyedik ligától a Premier League bajnoki címéig – mesebeli történet? „Tudom, bóknak szánják, amikor modern Hamupipőkének gondolnak, de semmi sem tud jobban felbosszantani annál, mint amikor meseszerűnek állítják be a történetem– ellenkezik a liverpooli klasszis. – Nem volt itt varázspálca, lottóötös sem. Az egyedüli ok, amiért a Liverpool játékosa lehetek, hogy a belem is kidolgoztam érte.”

Mohamed Szalah
„Nem volt semmim, csupán az álmaim” – nyilatkozta egykor a Liverpool bajnok és BL-győztes jobbszélsője, ám mert azokat az álmokat mindennél jobban meg akarta valósítani, sosem hagyta, hogy bárki vagy bármi letérítse a nagyságig vezető útról. Ami azért elég hosszúnak bizonyult, főként kamaszkorában. A futballistává válás reményében napi nyolc-kilenc órát buszozott Kairóba három négy átszállással. A Szalah-napirend valahogy úgy festett: tanulás héttől-kilencig, utazás a fővárosba, edzés, újra busz(ok)ra szállás, hazaérkezés. Este tízkor, fél tizenegykor ágyba is bújhatott. De megérte a sok lemondás, az al-Mokavlunban becsben tartották tehetségét, nem volt még 18 éves, amikor az első csapatban bajnokin bemutatkozhatott, 19 évesen pedig a brazilok, az új-zélandiak és a fehéroroszok ellen szerepelhetett a londoni olimpián, és ha már ott járt, mindhárom csoportrivális kapuját bevette. A megpróbáltatásoknak azonban a tinédzserévek elteltével sem szakadt vége: hiába remekelt a Baselben, a Chelsea-ben Mourinho nem látta meg benne az isteni szikrát (ahogy De Bruynében sem…), Szalah mégsem bánja, hogy a Stamford Bridge-et választotta, személyiségfejlődésének igencsak jót tettek a lelátón töltött napok. És még valami: a Chelsea-vel 2014 áprilisában ellátogathatott az Anfieldre, a fantasztikus hangulatba belekóstolva fogalmazódott meg benne először, milyen jó lenne egy nap abban a csapatban futballozni. Három év múltán megadatott neki.

Roberto Firmino
Az Alagoas állambeli Maceió hatalmas pálmafái, egekig emelkedő szállodái, a tengerparti éttermekben felszolgált homárfalatok végképp meggyőzhetik afelől az arra járót, a várost joggal nevezik Brazília karibi világának, ám mint az ország északkeleti városai többségének, Maceiónak is van egy másik arca, a térség egyik legerőszakosabbnak ítélt kerületével. Nos, ott nőtt fel mélyszegénységben Roberto Firmino, akinek gyerekként is ugyanaz a mosoly ült az arcán, mint manapság, pedig édesanyja tartva attól, ha fiúgyermeke az utcán futballozik, még valamelyik banda környékére téved, nem engedte le. Firminónak úgy kellett megszöknie, az egyik ablakból leugrás nyomát egyik térdén ma is viseli. A körülmények, amelyek közt felnőtt, legalább olyan szerények voltak, mint a Firmino család: édesapja koncerteken és futballmeccseken árult palackozott vizet, így igyekezett megteremteni a betevőt, az volt a család egyetlen bevételi forrása. „Roberto a ti útleveletek a jobb élet felé” – mondogatták a szülőknek mindazok, akik gyermeküket futballozni látták, ahogy labda híján sokszor naranccsal dekázgatott! A Liverpooli centernek pedig úgy is sikerült kitörnie a kilátástalanságból, hogy bő tíz éve, amikor a Marseille próbajátékra hívta, a spanyolországi átszálláskor a bevándorlási hivatal nem megfelelő papírokra hivatkozva kiutasította az országból, lett légyen bár más az úti cél. A 18 éves Firmino még bánatában sírt, a 28 éves már csak örömében szokott.

Sadio Mané
Hívhatták bár falujában „Ballonbuwának”, azaz „A labda varázslójának”, sok esély nem mutatkozott arra, hogy különleges képességeit valaha népesebb publikum előtt is megmutathatja. Egyfelől mert a kis szenegáli falujából, ahol az áramszolgáltatás is gyakran akadozott, nem szokás messzire jutni, másfelől miután ősei voltak Bambali imámjai, neki nem lehetett pálya a futball. A tanulásnál azonban ezerszer jobban érdekelte a foci, mondhatni, csak az. „Kész voltam mindent feláldozni érte. Mert onnan, ahol én születtem, önfeláldozás nélkül képtelenség lett volna futballistává válni” – mondta a róla készült dokumentumfilmben, elhatározását pedig tett követte. Dacolva az anyai intelemmel, a család elvárásaival, úgy döntött, Dakarba szökik. Egy hétig kereste a családja, a legjobb barátját, aki egyedüliként tudta, merre van Sadio, veréssel fenyegették, ha nem árulja el hollétét, de kitartott. Mané szintén. A második héten megtalálták, ő azonban egyetlen feltétellel volt csak hajlandó hazatérni: ha még egy év tanulást követően a fővárosi futballakadémián folytathatja. Egyetlen szakadt stoplisával állított be a Génération Foot bázisára, ahol mindjárt négy góllal köszönt be, nem olyan sokkal később ki is vívta a Metz játékosmegfigyelőjének elismerését. A franciaországi kezdet is próbatétel elé állította: mindjárt meg kellett műteni, Mané azonban dacolva operációval, egyedülléttel, az idegen környezettel, nyolc hónappal később már ismét a pályán volt, és elkezdett varázsolni. Ballonbuwa azóta sem hagyott fel jó szokásával.