CATANZARO – OLASZORSZÁG LEICESTER CITYJE?

Persze, a felvetés talán erősebb a kelleténél, mindenesetre ahhoz, hogy némileg belelássunk a most 65 esztendős Ranieri edzői felfogásába, mentalitásába, érdemes visszapörgetni az időt egészen az 1970-es évek közepéig, Ranieri játékoskarrierjéig.

Ha végignézzük a korábbi olasz védő aktív pályafutását, elsőre talán legyintenénk, mondván: „valljuk be, teljesen színtelen-szagtalan futballista volt, aki túl sok mindent nem ért el a pályán, tipikusan az a játékos, aki az olasz másodosztályra specializálódott". Amit azonban sokan nem tudnak: Ranieri már játékosként is átélhetett kisebbfajta futballcsodát.

A fiatal védő 1974-ben elhagyta nevelőegyesületét, az AS Romát (melynek felnőttcsapatában nem kapott túl sok lehetőséget, három szezon alatt mindössze hat találkozón léphetett pályára) az akkor még másodosztályú, esélytelen kiscsapatnak számító Catanzaróért. Két éven belül a gárda Ranierivel a soraiban óriási bravúrt hajtott végre, a bajnokságban a második helyen végzett, feljutott az első osztályba, igaz (akkor még) rögtön ki is esett.

A tettet azonban nem sokkal később sikerült megismételni, ám ekkor már az együttes rá tudott tenni egy lapáttal – öt szezonon át „húzta” az élvonalban, ráadásul az 1978–1979-es idényben a 9., két szezonnal később a 8., rögtön utána a 7. helyen zárt a Serie A-ban!

Talán nem véletlen, hogy a Catanzaro történetében az 1978 és 1982 közötti intervallumot tartják a klub „aranykorszakának".

Ranieri (és mellette több húzóember) távozott az egyesülettől, amely innentől lejtmenetbe kezdett, és meg sem állt a harmadosztályig. A védő egy szezont még lehúzott a Serie A-ban a Catania színeiben, olykor-olykor még megízlelte az élvonal ízét, ám később főként már a másodosztályban vitézkedhetett.

Noha a szakemberrel kapcsolatban talán nem tűnik túlságosan jelentős időszaknak az imént leírt szakasz, ám ha jobban belegondolunk, kísértetiesen hasonlít a Leicester City történetére: előzetesen esélytelennek tartott, már-már bukásra ítélt csapat, amely mindenkit megtréfálva odaszúrt a nagyoknak, egy olyan gárda, amelynek vállára nem feszült teher, amellyel szemben nem volt kötelező elvárás a kimagasló eredmény, és a futballisták tulajdonképpen élvezhették a játékot.

Hogy ez a rövid időszak mennyiben határozta meg Claudio Ranieri későbbi edzői felfogását, labdarúgáshoz való hozzáállását, a 2015–2016-os Leicester csapatát, Ranieri nyilatkozatait olvasva egyértelműnek tűnik: teljes mértékig.

AZ ÚT KEZDETE

Ranieri 1986-ban visszavonult az aktív labdarúgástól, s gyakorlatilag egyből belecsöppent az edzők világába, miután ugyanebben az évben elvállalta az amatőr Vigor Lamezia irányítását, mellyel rögtön régiós bajnokságot nyert, hogy aztán átvegye az akkor Serie C-ben szereplő Puteolanát. Ranieri esetében ezt tekinthetjük első valódi vezetőedzői megbízatásának, s valljuk be, nem lett jó vége – a csapat az első idényében kizúgott a bajnokságból, majd noha a Puteolana még Ranierivel kezdte meg az 1987–1988-as kiírást, a trénert 52 nap után kivágták. És igen, megérkeztünk Cagliariba, a város együttesével Ranieri edzőként is berobbant a köztudatban – a kiscsapatot három szezon alatt a Serie C-ből a Serie A-ba juttatta, mindeközben megvillantotta taktikai repertoárját.Ranierit nem tudták kiismerni, együttese felállását ugyanis mérkőzésről mérkőzésre, sőt, félidőről félidőre változtatta – ezzel kapcsolatban később Ranieri úgy nyilatkozott, hasonlóan gondolkodott, mint Pep Guardiola a legendássá váló, „tiki-takázó” Barcelonával, ám amíg a katalán trénert húsz évvel később piedesztálra emelték, addig Ranierit általában bírálták a felfogása miatt!

S a szemünk elé tárul az újabb bravúr, ismét egy esélytelennek vélt gárdával…

Innen aztán ki volt kövezve az út a nívósabb egyesületekhez is, első „durranásként” jött a Napoli, ám ez rövid, szenvedős próbálkozás volt. Ezután következett a másodosztályú Fiorentina, melynél a „kiscsapatok megmentőjében" vélték felfedezni a megoldást. Ranieri el is vállalta az egyesület irányítását, hogy aztán a „liláknál" húzza a legtovább, persze sikert sikerre halmozva – a Fiorentinát egyből visszajuttatta az élvonalba, nem sokkal később Olasz Kupát és olasz Szuperkupát ünnepelhetett.

Ezután a Valenciánál vállalt munkát, nem is eredménytelenül – 648 napos regnálása alatt Király-kupával gazdagította a klubot, majd miután a második szezonja (1998–1999) végén a negyedik helyre kormányozta a hajót, váratlanul leköszönt, s a rivális Atlético Madridnál folytatta karrierjét.

KIÜTKÖZNEK AZ ELSŐ PROBLÉMÁK

Míg Valenciából büszkén, sikereket maga mögött hagyva távozhatott, addig a madridi rövid időszak szörnyűre sikerült. Ami a kisebb kluboknál működött, az a világ elitjében nem: Ranieri kérdéses taktikai húzásai – melyek megvalósításának érdekében akár a kulcsjátékosát is padra ültette fontos meccsen – általában rosszul sültek el. A végén az Atlético kiesett a La Ligából – igaz, a klubnál más fronton is állt a bál, a vezetőség több tagja ellen (így Jesús Gil elnök ellen) is nyomozott a rendőrség sikkasztás és szervezett bűnözés gyanúja miatt.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Ranieri, a „meg nem értett zseni” megszégyenülve szedhette volna sátorfáját Madridból, ám ő (valószínűleg vesztét érezve) még a szezon vége előtt önként mondott le, mielőtt Jesús Gil elnök menesztette volna, így azzal, hogy „még épp időben hagyta el a süllyedő hajót", ázsióján nem igazán esett csorba.

Az ezt követő, szigetországi időszak első felvonásra felemásra sikeredett. Ranieri vészmegoldásként érkezett a Chelsea-hez, s nem is szerepelt le, ám számításait keresztülhúzta Roman Abramovics érkezése és egyben klubátvétele – igaz, hogy az olasz még tarthatott egy nagybevásárlást, megkapta az esélyt a bizonyításra, ám robbantani nem tudott, még ha a csapattal elért második helye nem is számított rossznak, sokszor „követhetetlen” döntésein, kísérletezgetésein fontos rangadók mentek el.

Noha talán nem túlzás kijelenteni, hogy az őt követő José Mourinhónak ő kövezte ki az utat a későbbi bajnoki címhez, ám nagy kérdés, Ranieri mennyire tudta volna utódjához hasonlóan szállítani az eredményeket, „felrakni a pontot az i-re”.

RÖVID TÁVON…

Hosszas, kétéves kihagyás után Ranieri visszatért a pálya szélére, néhány hónapig volt a Parmánál, melyet ennyi idő alatt is felvirágoztatott, a kieső zónából egyenesen a középmezőnyig vezetve a csapatot (ismerős a szituáció?), ezzel a kiugró teljesítménnyel a neve ismét felkerült az „edzőtérképre" – hogy aztán ismét óriásit koppanjon! Elvállalta a Calciopoli-botrány után az élvonalba visszajutó Juve irányítását, ám elég hamar előjöttek azok a problémák, melyek korábban is: meglepő edzői húzások, kérdéses taktikai próbálkozások, s mivel ezek többnyire nem sültek el jól, Ranieri ismét célkeresztbe került. Majd repült. A Románál is ráerősített arra, miszerint remek „vészmegoldás”, de sokáig itt sem húzta, a kezdeti sikereket visszaesés követte, majd megint csak saját döntéseinek esett áldozatul – már sokadszor!

A „farkasoknál" ráadásul házon belülről is támadták, Francesco Totti ugyanis nem szívelte, hogy Ranieri rendre felforgatta a csapatot, ennek sokszor az ikon itta meg a levét.

Szóváltás szóváltást követett, José Mourinho mindeközben kiváló érzékkel „találta be" a tőle már-már megszokott lelki hadviseléssel, amivel Ranieri érezhetően nem tudott mit kezdeni, ebbe belefásult ő is, együttese is, így az edző inkább önszántából elhagyta a Romát, néhány hónappal később tiszta lapot kezdve aláírt a rivális Interhez. Az elvárások itt is magasak voltak, Ranieri nagyon csúnyán megbukott, a fekete-kékek 35 mérkőzésükből csak 17-et nyertek meg (emellett öt döntetlen és 13 vereség a mérleg).

Amikor Ranierit már igazi lúzerként könyvelhettük volna el, az olasz tréner jó érzékkel nyúlt bele a Monaco együttesével a tutiba ahhoz, hogy ismét megkérdőjelezze a róla kialakult vesztes képét. Feladata egy összevásárolt, minőségi játékosokból álló csapat visszavezénylése volt a francia másodosztályból az élvonalba – okos, mondhatni biztonsági húzás volt.

Edzői pályafutásának talán legnagyobb blamája a görög válogatotthoz fűzi Ranierit, ám mivel a szakember változást, egy kis újdonságot szeretett volna, szövetségi kapitánynak állt.

Nem kellett volna! Négy meccs után kivágták, miután Görögország ezeken mindössze egy döntetlent tudott elkönyvelni, az utolsó, Feröer-szigetek elleni égés ráadásul a hab volt a tortán, ekkor már tényleg kirajzolódtak Ranieri „határai”, tudta, ezt nagyon elszúrta.

„Nem realizáltam magamban, hogy mit vállaltam – árulta el később a görög válogatottal kapcsolatban a mester. – Későn fogtam fel, hogy évente csak néhány meccset játszik a csapatom, arra pedig, hogy felkészüljünk egy-egy találkozóra, csak néhány napos intervallum van. Ez évente tíz-tizenkét napot takar. De mi a frászt tegyek én ilyen rövid idő alatt? Nem vagyok mágus, egy válogatottat ennyi idő alatt nem lehet újjáépíteni!”

VISSZATÉRÉS ANGLIÁBA

A sokk egy évig tartott, hogy aztán kirajzolódjon ismét valami, amit Ranierire szabtak: egy esélytelen kiscsapat, melynél nincsenek elvárások, ahol nem kell az eredménykényszeren görcsölnie, sem neki, sem a játékosoknak. S amikor ez a helyzet, az bizony Ranieri terepe!

Ugyanis miután játékosként, majd edzőként is átélte, hogyan kell meglepetést okozni, s azzal, hogy a saját bőrén megtapasztalta, nagyon jól tudja, mit kell tennie és mondania ahhoz, hogy egy lenézett, papíron esélytelennek számító csapat játékosai tényleg élvezni tudják a futballt. Amíg ez történt, s amíg a Leicester City „egy kis család volt", melyben Ranieri volt a „családapa”, addig minden jól is ment, ám a 2015–2016-os szezonban megvalósított csoda után tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy az olasz menedzser bukásra van ítélve. Innentől már tétje volt a bulinak, itt jött a bibi.

MÁR MEGINT…

Az állandó taktikai variálások ismét öngólnak bizonyultak – Ranieri kirúgása után szárnyra kaptak a pletykák, melyek szerint néhány játékosa egyre rosszabb véleménnyel volt róla meglepő döntései miatt (a The Telegraph úgy tudja, például az sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy Ranieri Demarai Gray helyén Ahmed Musát kezdette a Sevilla elleni BL-meccsen), a futballistákat egyre inkább zavarta, egyes esetekben fel is dühítette az, hogy az olasz menedzser állandóan más taktikával küldte pályára az együttest, elképzeléseiről ráadásul egyáltalán nem kommunikált Craig Shakespeare-rel,az akkori másodedzővel (Ranieri menesztése után egyébként ideiglenesen Shakespeare vette át a stafétabotot), aki kifejezetten közkedvelt személyiség volt az öltözőben.

Januárban állítólag volt egy megbeszélés is a csapatnál, melyen a taktikáról és a felállásról folyt a vita – érdemes megemlíteni, hogy a Leicester City a 2016–2017-es kiírásban fél idény alatt összesen hét különféle rendszerben próbálkozott, ami azt sugallja, Ranieri maga is teljesen „elveszett”, kapkodni kezdett, kétségbeesett próbálkozásaival a saját sírját ásta meg.

Míg a vezetőedzőknek általában megvan a kedvenc felállásuk, amin adott esetben persze változtatnak, addig Ranieri sokszor szemlátomást „többet foglalkozott az ellenféllel", mint saját együttesével, s ahelyett, hogy stílusát, elképzelését a másikra erőltette volna, ezt feláldozva arra bazírozott, hogy kihúzza az ellenfele méregfogát, ezáltal pedig, ha arra volt szükség, hétről hétre képes volt teljesen más hadrendben szerepeltetni a csapatot.

Feltűnő, hogy Ranieri azokkal a klubokkal tudott valóban lerakni valamit az asztalra, melyeknél nem volt óriási eredménykényszer, élcsapatoknál azonban, mint a Chelsea, a Juventus, az Inter vagy épp a Roma, hosszú távon képtelen volt kiugró eredményeket elérni.

José Mourinho nagyon jól látta, mi áll Ranieri újabb menesztése mögött, Instagram-üzenetében nyilvánvaló utalást tett: „Ez az új futball, Claudio.”

Igen, ez az új, modern kori futball, melyet a pénz és a győzelmi kényszer jellemez, a Leicester City vezetősége pedig úgy döntött, halad a korral, s ennek Claudio Ranieri lett az áldozata. Aki az állandóan ismétlődő bakijai alapján, úgy tűnik, csak addig tökéletes választás, amíg kiscsapatot kell elkormányoznia, s az esélytelenek nyugalmával küldheti pályára övéit.

„A csapatszellem a legfontosabb és az, hogy ezek a srácok maximálisan kiélvezzék az edzéseket, a kemény munkát” – a Crystal Palace elleni (1–0) siker utáni közös pizzázáson.

Lehet neheztelni Vichai Srivaddhanaprabha elnökre (igazából még nekem is nehezemre esik elhinni, hogy így történt), azt mondani, csúnyán elbánt klubja felvirágoztatójával, azzal, aki már a történelemkönyvek részese, s aki bármit tehet, örökre a Leicester City legendája marad, ugyanakkor Srivaddhanaprabha szembesült Ranieri rendre visszatérő korlátaival, és azzal, hogy a Ranieri által követett hitvallás nem egyeztethető össze a klub jövőbeli terveivel.

„Ez az új futball, Claudio”… Te talán túl jó ember vagy ehhez…