A montreali 10-es – Ruszanov András publicisztikája

„A virágnak megtiltani nem lehet...” Petőfi metaforikus szavainál kifejezőbb eszköz kevés létezik arra, ami a nemrégiben 70 éves korában elhunyt Guy Lafleur csodálatos életét és gazdag pályafutását összefoglalná. Valódi és becenevében (La Fleur) is hordozta a virág szó francia változatát. S ha egy virág mindig a vágy, a hűség, a szeretet jelképe, az ő esetében ez különösen igaz, hisz e hármas érzelmi egység személyében öltött testet.

A modern kori jégkorong alapjainak lerakásában a 19. század második felétől kezdve Kanada járt az élen. Azon belül is különösen Montreal városa, ahol a Canadiens a Stanley-kupák számát (24) tekintve is az NHL legeredményesebb hokicsapatává formálódott. Bár legutóbbi sikere óta csaknem 30 esztendő telt el, a klub nagyjainak emléke szemernyit nem kopott meg. Kezdve Maurice Richardtól Jean Béliveau-on át Guy Lafleurig. A halhatatlanság oszlopát alkotó hármas együtt 23 Stanley-kupát szerzett meg a 24-ből, s ez mindent elmond arról, mit jelent nevük említése a sportág őshazájában.

Azon túlmenően, hogy mezük ott látható a Bell Centre pályája fölött, és számukat soha többé nem viselheti más a fehér-piros-kék alakulatnál, mitológiai hősöket megillető tisztelet övezi őket. A Rakétának hívott Richard teremtett kultuszt a városban azzal, hogy futószalagon szállította a trófeákat. Vele még játszhatott az őt bálványozó, Nagy Billként becézett Béliveau, aki tíz kupával gazdagította a Canadienst. Utóbbi 1971-ben akasztotta szögre a korcsolyát végérvényesen, de a hazai közönség nem maradt uralkodó nélkül, mivel a következő idényben színre lépett az elődjét példaképének tekintő Guy Lafleur. A közkedvelt Gentleman Jean (ahogy Béliveau-t becézték) már Lafleur tinikorában felfigyelt a leendő utódra, aki tízévesen épp mesterhármast ért el akkori juniorcsapatában. A mérkőzés után az öltözőben gratulált neki a korszak legnagyobb hokisa, ami olyan mély nyomot hagyott Lafleurben, hogy ötven esztendővel később is gyermeki örömmel gondolt a találkozásra.

A draft első választottjaként Lafleur 1971-ben a Habshoz (a Montreal Canadiens közkeletű neve) került, s amikor elsőre a bálvány mezszámát (4) kérte, ő a következő tanácsot adta: „Ne próbálj meg második Jean Béliveau lenni. Legyél te az első Guy Lafleur. Válassz egy számot, és tedd naggyá.” Hallgatott az intelemre, és a 10-es dresszt 1985-ig viselhette a Canadiens történetében. Miután búcsúzott Montrealtól, a 10-es számot klubja visszavonultatta. (Három év kihagyás után három évadot még játszott a New York Rangersben és a Québec Nordiques-ban.)

A jobbszélső kezdetben nem sok bizonyítási lehetőséget kapott, de tehetségéről mindent elárul, hogy az első profi edzésén látottakra a mai napig emlékeznek csapattársai. Ők már akkor tudták, hogy a Virágnak megtiltani nem lehet... Egyik csapattársa, Yvan Cournoyer sohasem felejti el azt, amikor először megpillantotta a jégen: „Öt Stanley-kupát nyertem Guy érkezése előtt, de őt látva azt mondtam, ezzel a sráccal még legalább további ötöt fogok szerezni.” Az idő ugyan Lafleurnek dolgozott, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy montreali regnálása nem indult zökkenőmentesen. Az első három évadban még a harminc gólt sem érte el (29, 28, 21), ehhez persze hozzájárult, hogy edzőjétől eleinte kevesebb játéklehetőséget kapott. Mint utóbb kiderült, a minden idők legnagyobb hokitrénerének tartott Scotty Bowman is csak a kedvező pillanatra várt. Ahogy a többiek, az első közös munkanaptól ő is a legnagyobb tisztelettel volt iránta: „Mérhetetlen tudása mellett Guy kivételes karizmával büszkélkedhetett. Nem mindennapi mutatványaival vonzotta a nézőket a pályára.”

A kiteljesedés, vagy ez esetben a virágzás, egybeesett azzal, mikor felnőttpályafutása negyedik évében Lafleur úgy döntött, hogy ezután fejvédő nélkül játszik. Innentől kezdve – alapsebességét tekintve is – feltartóztathatatlanul szárnyalt a ­jégen, szédületes cseleivel megoldhatatlan feladat elé állította a védőket. Az NHL történetében ő lett az első játékos, aki legalább 50 gólt lőtt és 100 pontot szerzett sorozatban hat évadon át. Hódító útját öt Stanley-, hét Molson-kupa (egy bajnokságban a legtöbbször a meccs legjobbjának megválasztott játékos), három-három Art Ross- (egy idény alatt a legtöbb pontot szerző hokis), illetve Lester B. Pearson- (az idény legjobbja), két Hart Memorial- (az évad legértékesebb jégkorongozója) és egy Conn Smythe-trófea (a rájátszás legértékesebbje) begyűjtése jelzi, emellett hatszor szerepelhetett a liga All Star kezdőcsapatában.

Hogy mi tette sikeressé ezt az szegény sorból és az addig pusztán papírgyártásáról híres városból (Thurso) származó ifjút? Talán az, ahogy az ötévesen a szüleitől karácsonyra kapott jégkorongütővel nemcsak nyerni akart, hanem mindenkinél jobb akart lenni. Szülőhelyén ma is úgy gondolnak vissza rá, mint aki gyerekkorától kezdve küldetést teljesített, már akkoriban közszájon forgott a neve és az a jóslat, hogy sokra viszi. Korábbi csapattársa, Ken Dryden visszaemlékezésében írja, hogy Lafleur az iskola után és hétvégéken állandóan a barátaival játszott az édesapja által az udvarukban épített kerti jégpályán. De a hétköznapokon ­ebédidőben is képes volt hazarohanni a suliból, egyedül korizni, sőt szombat és vasárnap reggel a hátsó ajtón besurranva a helyi arénában egész délelőtt – a pályagondnok érkeztéig – gyakorolt. Mindenkinél gyorsabb volt, képtelenség volt kiszámítani a mozdulatait, előre látni a cseleit, hárítani a lövéseit. A közönség imádta minden mozdulatát, tisztelte a társaival szembeni önzetlenségét és közvetlenségét. A hazai szurkolók rendre szinte az első korongérintésétől az utolsókig skandálták Guy Lafleur nevét, csakúgy, mint azon a szomorú vasárnap estén, amikor a Canadiens a valaha volt egyik legnagyobb, ötszörös Stanley-kupa-győztes játékosa előtt tisztelgett. Az egyik legősibb rivális, a Boston Bruins elleni meccs előtt a technika segítségével megjelent a 10-es mezszám a jégen, míg a kivetítőn az örök mosolyú bajnok pályafutása legemlékezetesebb pillanatai villantak fel. A feledhetetlen emlékekkel az érzelmek is felszínre törtek. A csarnokban szinte mindenki könnyezett, 15 percen keresztül zúgott a „Guy, Guy, Guy!” álló ováció és vastaps kíséretében. Így búcsúzott Montreal kedvenc Virágától.

A Richard, Béliveau, Lafleur trió most már együtt az égi csapatban ontja tovább a gólokat. A pályákon legyőzhetetlennek voltak, az életben viszont – bár az utolsókig küzdöttek– a rákkal szemben mindegyikük alulmaradt. Lafleur, a legfiatalabbként, ahogy írtam, mindössze 70 évesen. Ő, aki már életében több volt, mint legenda, és most az örökkévalóság küszöbén állva is fényesebben ragyog, mint „csak” egy állócsillag. A jelző nem túlzó, ugyanis sportágában földönkívülinek számított, olyan különleges volt, mintha egy másik bolygóról jött volna, hogy megmutassa, hogyan kell ilyen fenségesen és elegánsan játszani. Meccsről meccsre, estéről estére, évről évre, erőlködés nélkül a jégkorong utánozhatatlan művészének játékán lehetett ámuldozni. Tudása fényévekkel megelőzte korát, emberi méltósága, töretlen életkedve és megható természetessége egy pillanatra sem hagyta cserben. Sohasem akarta, hogy sztárként kezeljék, mindig két lábbal járt a földön, és nemcsak csapattársai, ellenfelei is kedvelték, elismerték. Ismét Petőfit idézve búcsúzzunk tőle: „Isten áldja meg a lelkedet.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!