NHL: Kronwall visszavonulásával lezárult egy korszak Detroitban

Emlékeznek, amikor majdnem napra pontosan egy éve ilyenkor, szeptember 14-én ünnepélyesen elbúcsúztattuk Henrik Zetterberget, a Detroit Red Wings svéd ikonját, aki 17 évnyi NHL-pályafutása alatt mindent megnyert, amit csak egy jégkorongozó megnyerhetett, és a Red Wings „örökös” csapatkapitányaként akasztotta szögre korcsolyáját? Akkor azzal zártuk sorainkat, könnyen elképzelhető, hogy hamarosan követi őt csapat- és honfitársa, a hasonló referenciákkal bíró Niklas Kronwall, aki annak a bizonyos 2008-as detroiti aranycsapat utolsó tagja, így az ő visszavonulása esetén szimbolikusan is végképp új éra kezdődne a patinás amerikai rekordbajnok életében.
Jelentjük, ez a nap most jött el.

ELSZALADT MELLETTE A VILÁG

Mert bár Kronwall mindent megtett, hogy késleltesse a napot, amelyről mindenki tudta, hogy egyszer eljön, az idővel ő sem tudott versenyre kelni, és a fizika törvényeit sem tudta megváltoztatni.

„Csak próbálom megtalálni a módját, hogy valahogy játékban maradhassak. Imádom a hokit, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire, ugyanakkor realistának kell lennem. A tempó egyre gyorsabb, a csapat egyre fiatalodik, én pedig egyre öregszem – nem vagyok már ugyanaz a játékos, aki tíz évvel ezelőtt voltam. Ettől függetlenül mindent megteszek a pályán és azon kívül is, hogy a következő szezonban még ott lehessek a csapattal!” – mondta tavaly augusztusban, mert már akkor is bizonytalan volt, vállal-e még egy szezont a legmagasabb szinten.

Akkor még sikerrel járt, és mindenféle speciális kezeléseknek meg injekcióknak köszönhetően végül folyamatosan sajgó térddel is sikerült lenyomnia a mögöttünk hagyott szezont, de most már nem tudta elkerülni az elkerülhetetlent.

Sok öröme egyébként sem lehetett az elmúlt években, ez már tényleg nem az ő csapata, nem az ő generációja, ráadásul még sikertelen is – ehhez pedig a svéd ikon, aki Zetterberghez hasonlóan mindent megnyert, nem volt hozzászokva.

AZ EZER ELMARADT, DE ÍGY IS LEGENDA

Lojalitását és példás elkötelezettségét azonban nagyszerűen mutatja, hogy ennek ellenére is szerette volna még folytatni, hogy visszaadjon valamit annak a klubnak, amelynek mindent köszönhetett. No meg hogy elérje a bűvös ezermeccses határt, amely így kútba esik (953 alapszakasz-mérkőzésnél áll meg a számláló) – de Stanley-kupa-győztesként, olimpiai és világbajnokként, azaz a mindössze 29 tagot számláló „Triple Gold Club” elit tagjaként nyilván így sincs oka szégyenkezni...

„Mindig úgy tekintettem erre az ezres számra, mint valami ritka különleges mérföldkőre. Világ életemben nagyon tiszteltem azokat, akik lehúztak ennyi meccset – bárcsak nekem is sikerült volna... – búslakodott Kronwall, gyorsan hozzátéve, ez legyen a legnagyobb problémája. – Ugyanakkor nincs hiányérzetem, ez volt a megfelelő idő és helyzet, hogy meghozzam a döntésemet. Nagyszerű pályafutásom volt, szerencsés vagyok, hogy részem lehetett benne. Rendkívül hálás vagyok, hogy egy ilyen patinás klubnak voltam a tagja, mint a Detroit. Itt sokkal többről van szó, mint pusztán a hokiról: ez egy Original Six-franchise, rengeteg szurkolóval, bármerre mész, ezt magadon viseled. Az egész karrieremet itt szerettem volna eltölteni, és boldog vagyok, hogy az élet végül megadta nekem ezt a megtisztelő lehetőséget!”

KŐKEMÉNY VÍZHORDÓ

A stockholmi születésű, 2000-ben 1/29-esként draftolt Kronwall az új évezred egyik legkeményebb, ugyanakkor legtisztábban játszó hátvédje volt. Korcsolyázótudása messze az átlag fölé emelte, fáradthatatlanul robotolt előre-hátra, lövései bivalyerősek voltak, de az ellenfelek leginkább mégis hatalmas ütközéseit félték – kevesen tudták úgy jóra használni testi erejüket, mint a svéd bekk.
Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a tengerentúlon külön kifejezés is született a tiszteletére: a „kronwalled” szóval jelölték azokat a szerencsétlen jégbe döngölteket, akik a hősünkkel való találkozást követően a földön terültek el.

„Igazából ez sosem zavart – mondogatta, amikor erről kérdezték, kifejtve mintegy sportolói ars poeticáját is. – Ez is csak a játék része. Egyszer néhány éve engem is felkoncolt Mikko Koivu, de az ugyanúgy benne volt. Egyszer te adsz, máskor te kapsz – aztán úgyis felkelsz, és visszamész vizet hordani.”

És bár Detroitban pontosan tudták, hogy ez a nap inkább előbb jön el, mint utóbb, érthető, hogy inkább próbáltak róla nem tudomást venni. Elvégre Kronwall egyben jelkép volt: egy letűnt aranykor utolsó mohikánja, akinek elvesztésével menthetetlenül nem marad más, csak a jelenkori vesszőfutás.

Kronwall ugyanis klasszis honfitársaival, Zetterberggel, Nicklas Lidströmmel, Tomas Holmströmmel, Johan Franzénnel, Andreas Liljával, Mikael Samuelsonnal és Jonathan Ericssonnal együtt adta azt az alapot, amelyre az a szenzációs, 2008-as detroiti aranycsapat épült Dominik Hásekkel, Chris Cheliosszal, Pavel Dacjukkal, Kris Draperrel, Brian Rafalskival, Brad Stuarttal kiegészülve, hogy csak a legnagyobb neveket említsük – erre a gárdára a mai napig a legmelegebb szívvel tudnak csak visszagondolni az amerikai „hokiváros” szurkolói.

És a keserédes nosztalgiázáson túl más jelenleg nem is nagyon jut nekik osztályrészül. Magasról lehet ugyanis nagyot esni: a veterán klasszisok kiöregedése után Detroitban maradt az apátia. Noha a Red Wings példátlan módon 1991 és 2016 között, azaz negyed évszázadon keresztül megszakítás nélkül ott volt a rájátszásban – ebből négyszer meg is nyerte a Stanley-kupát –, az előző három idényben a playoff közelében sem járt a lassan, de biztosan a liga legrosszabbjai közé süllyedő együttes.

És a jelenlegi keretet elnézve ez nem mostanában fog érdemben változni – ahhoz újabb Kronwallok, Lidströmök, Zetterbergek kellenének...