NFL: „Néger vagyok” – elhunyt a sportág „Jackie Robinsonja”

Ül a múlt század negyvenes éveinek végén egy Philadelphia környéki ház konyhaasztalánál két fiatalember. Kártyáznak és közben az ifjabbik anyukája által sütött fahéjas csigát majszolgatják. Az egyik, az idősebb már profi sportoló, a másik, aki rendszeresen elnyeri az idősebbtől az ötcenteseket, majd csak az lesz. Mindketten négerek.

Nem feketék, nem színes bőrűek, nem afroamerikaiak – négerek.

Minden nap megtapasztalják, milyen egy lenézett, elnyomott kisebbség tagjaként, másodrendű, számtalan jogtól megfosztott állampolgárként élni. Az idősebbik már ekkor arról nevezetes, hogy ennek ellenére úttörője a fekete egyenjogúságnak, a másik viszont még csak iskolás, és nem tudja, hogy egyszer majd ő is jelképe lesz a rasszizmus elleni harcnak. Az idősebbiket Jackie Robinsonnak hívják, és ő a modern kor első fekete baseballjátékosa, aki bemutatkozott az MLB-ben a Brooklyn Dodgers játékosaként. Amikor pedig csapata az akkortájt nem épp toleranciájáról nevezetes Philadelphiában játszik, egy kis nyugalomra vágyva mindig beugrik egy baráti családhoz, Triplettékhez, ahol az egyik fiúval, Wallace-szal kártyázik. Akkor még a két jó barát egyike sem tudja, de Wally Triplett meg arról lesz nevezetes, hogy ő az első néger játékos az NFL-ben, akit draftoltak és pályára is lépett a tengerentúli profi amerikaifutball-ligában.

Azért az nem egy akármilyen konyhaasztal, amely fölött ők kártyáznak…

LEMONDTAK RÓLA, MIKOR KIDERÜLT: FEKETE

Pedig Wally Triplettnek sokáig nem is volt köze az amerikai futballhoz: a négereket az ő iskolájában nem engedték a sportág közelébe, csak az akkoriban teljesen indifferens labdarúgócsapatban játszhatott. „De a Philadelphia Eagles a mi iskolánk pályáján edzett, és amikor kirepült a pálya szélére a labda, messzebbre rúgtam vissza, mint a csapat bármelyik rúgója”– emlékezett később. Ráadásul bár kicsi volt, de fürge, atletikus és erős, így végül helyet kapott a fehérek sportágában is. Ahogy ő mondta, „tetszett nekik, hogy itt van valaki, aki gyorsabb mindenkinél és akárkit ledönt a lábáról”.

Megtalálta a helyét az amerikai fociban, olyannyira, hogy a Miami Egyetem ösztöndíjat is ajánlott neki – aztán gyorsan visszavonta, amikor arrafelé megtudták, hogy a hírneve meg a statisztikái alapján kiváló képességű, a lakcíme alapján jó környékről származó ifjú sportoló sajnos egy kissé fekete: 1945-ben a magafajtának még nem volt keresnivalója arrafelé.

Triplett Miami helyett az eggyel felvilágosultabb Penn State Egyetemre került be, bár ott sem lakhatott a többi iskolatársával: egy néhány jótét lélek által üzemeltetett, feketéknek fenntartott diákszálláson húzta meg magát. „Húszan sem voltunk négerek az egész egyetemen– mesélte egy interjúban. – Egy csomó minden nekünk egyszerűen nem járt: nem kérhettem italt a bárban, nem ülhettem be a fodrászhoz. Ám nem haragszom azokra az emberekre, akik akkor nemet mondtak: akkoriban egyszerűen így mentek a dolgok.”

De épp ezért Wally Triplett mindig ragaszkodott hozzá, hogy bármennyit javult a feketék helyzete és bármennyire enyhült a velük kapcsolatos közbeszéd, őt az Amerikában azóta szitokszóvá vált négerként emlegessék, ne szépen körülírva színes bőrű úriemberként: „Néger vagyok, ez áll a személyi igazolványomban, így neveztek mindig. Ez fest pontos képet arról a korszakról.”

VÉDELMÜKBE VETTÉK A CSAPATTÁRSAK

Na meg az, hogy a Penn State Egyetem csapatával 1947-ben veretlen szezont zárt, de az egykor őt elutasító Miami Egyetem ellen nem játszhatott: az ellenfél játékosai kikötötték, hogy nem lépnek egy pályára négerekkel, de Triplett csapattársai kijelentették, hogy akkor ők sem játszanak – el is maradt a találkozó.

Az 1948-as év végi címmeccsen, a Cotton Bowlon pedig az akkor feketéket és fehéreket teljesen elkülönítő Dallasban lévő házigazda SM Egyetem küldött követeket az ellenfélhez, hogy nem lehetne-e a négereket kihagyni a történetből. A Penn State csapata azonban most is összezárt. Végül az a kompromisszum született, hogy a Penn State külön, egy katonai bázison lakott és készült, és csak a meccsen találkozott az ellenféllel – nemes bosszúként a meccs végén Triplett kapta el a 13–13-as végeredményt beállító touchdownpasszt.

44 ÉVIG ÁLLT FENT A REKORDJA

Egyetemi pályafutása után Wally Triplettet egyből kiválasztották az NFL játékosbörzéjén: a 19. körben a Detroit Lions vitte el. A szerződésén nem sokat töprengett: „Akkor kínáltak 4800 dollárt, mikor apám 12 hónap alatt keresett 3600-at postásként, úgyhogy azt mondta, írjam alá, ha már azért fizetnek, hogy játsszak.”

Ő volt a harmadik színes bőrű NFL-draftolt, és az első, aki aztán pályára is léphetett.

Egy 90 yardos futással nemsokára csapatrekordot döntött, az a csúcsa pedig, hogy egy találkozón 294 yardot szedett össze rúgások utáni visszafutásokból, 44 évig fennállt – de mikor a Lions bizonyos államokban játszott, azért ő nem lakhatott a csapattal. Annyira viszont egyenrangú állampolgár volt, hogy az 1950-es szezon után besorozzák és elvigyék a koreai háborúba, és bár visszatért és elszegődött a Chicago Cardinalshoz, két év után megunta a focit, mert inkább családot akart alapítani.

Pályafutása végeztével az akkor virágzó Detroitba költözött feleségével, mert „ott mindent lehetett csinálni, volt munka, nekem is mindig két-három állásom volt”. Dolgozott tanárként, biztosítási ügynökként, középvezetőként a Chrysler vállalatnál, sőt volt boltos, házmester és beengedő ember is városi autóversenypályán. És múlt csütörtökön bekövetkezett haláláig ugyanabban a kis téglaházban lakott, amelyiket még 1957-ben vásárolt. Az utolsó hónapokat már ágyban, vese- és szívelégtelenséggel küszködve töltötte, ráadásul három esztendővel korábban elhunyt 66 éven át mellette lévő felesége is, akivel egy lakókocsiban keresztbe-kasul beutazták Amerikát. A kórházi számlák a vagyonát is felemésztették, a tolókocsijának való rámpát már az NFL egykori játékosokat segítő alapjának adományából építették meg…