NHL: „Amit ő letett az asztalra, azt soha senki nem fogja elfeledni”

Emlékét megőrizzük – Stan Mikita esetében fájdalmasan igaz a mondás.

Az egyetemes jégkorong-történelem egyik legnagyobb alakja, a patinás Chicago Blackhawks történetének legeredményesebb játékosa augusztus 7-én szeretett családja körében hunyt el Chicagóban, 78 éves korában.

Emlékét megőrizzük – helyette is.

Mert ő már nem tudta… A sors szörnyű játéka, hogy az NHL százéves történelmének egyik legszebb és leggazdagabb pályafutását magáénak tudó zseni utolsó éveiben már semmire sem emlékezett a páratlan karrierből, amellyel képletesen és a szó szoros értelmében is beírta magát a halhatatlanok közé.

NEM TUDTA, MI FOLYIK KÖRÜLÖTTE

2015-ben a gyógyíthatatlan Lewy-testes demenciát diagnosztizálták nála, a kegyetlen betegség tüneteiben az Alzheimer- és a Parkinson-kórhoz hasonlítható, a beteg gyors és feltartóztathatatlan leépülésével jár.

Hogy mindezek tudatában megváltás volt-e számára a halál, nem tudjuk, de a hozzá közel állók elmondása alapján sejthető, talán jobb már neki így.

„Teljesen elment az esze. Gyűlölöm ezt a kifejezést, de egyszerűen nincs más, ami jobban leírná az állapotát” – nyilatkozta még 2015-ben imádott felesége, Jill, aki 55 éven keresztül volt hű társa jóban-rosszban.

„Nagyon nehéz így látni őt. Évtizedek óta ismerem, annyi mindenen mentünk keresztül, erre most így kell látnom… Megszakad a szívem. Az egyetlen, ami valahol vigasztal, hogy amikor ránézek, nem látom boldogtalannak, mert nem is nagyon tudja, mi történik körülötte” – ezt pedig már az egykori játszótárs, a legendás Denis Savard mondta róla, akivel együtt értek fel a csúcsra a Chicagóval.

Nekünk kell hát ápolnunk az emlékét, mert olyan pályafutás tényleg nincs még egy, mint amilyen az övé volt. Ezért a szomorú dolgok helyett emlékezzünk inkább a szépre és a jóra – szerencsére abból sokkal több van!

BOBBY HULL GYŐZTE MEG

Amikor a Csehszlovákiához tartozó Szokolcs egy apró családi gazdaságában 1940. május 20-án megszületett Stanislav Guoth, aligha gondolta volna bárki is, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb és legnagyobb hatású jégkorongozójaként emlékeznek majd vissza rá.

A kis Stant családja a jobb élet reményében menekítette Kanadában élő nagybátyjához és -nénjéhez, Joe és Anna Mikitához 1948-ban, az ontariói St. Catherinesben élő házaspár nevére is vette a fiúcskát. Itt esett szerelembe a jégkoronggal (bevallása szerint az első kifejezések, amelyeket új hazájában megtanult, kivétel nélkül a hokihoz kapcsolódtak), a regionális juniorligában szereplő helyi csapatban, a St. Catherines Teepeesben játszott, és zsenijét hamar kiszúrták: a mindössze 13 éves kisfiúnak szerződést ajánlott az az idő tájt még a Chicago fő játékosmegfigyelőjeként dolgozó Rudy Pilous.

A legenda szerint miután mindössze harmadik juniorévében 45 meccsen 97 pontot termelt, az NHL hat hagyományos csapata, az „Original Six” között számon tartott Chicago Black Hawks (akkoriban így írták, külön) sztárja, Bobby Hull személyesen kereste fel a jövőjével kapcsolatban bizonytalan Mikitát, hogy meggyőzze, a klubnak szüksége van rá, ez pedig már meghozta a kívánt hatást. „Stosh” sorsa eldőlt: az akkor már a csapat edzőjeként tevékenykedő Pilous egy percig sem habozott, majdhogynem példátlan módon az addig csak juniorszinten játszó tehetségnek egyből a nagycsapatban biztosított lehetőséget.

Az ugrás nagy volt, ráadásul az újonc Mikitát nem kímélték az ellenfelek. Erős kelet-európai akcentusa miatt gúnyolódások céltáblája volt, ő pedig zöldfülűként rendre fel is ült a provokációnak. Ráadásul csapattársa, a legendás „Terrible” Ted Lindsay (kb. „Rettegett” Ted Lindsay) adta alá a lovat. Az ő „jó tanácsai” nyomán Mikita kezdetben egyáltalán nem a játékával, hanem a balhéival tűnt ki: első NHL-idényében centerként 70 meccsen szerzett 27 ponttal mutatkozott be, cserébe ő lett a legtöbbet büntetett játékos – ami nem kis szó egy mindössze 175 centis és 77 kilós csatártól...

Mentorai beszéltek a fejével, és elmondták: így sosem hozza ki magából, ami benne rejtőzik. Ő pedig volt annyira intelligens, hogy ezt felfogja, és láss csodát, amint a játékkal kezdett foglalkozni, már nem volt megállás. Az 1960–1961-es alapszakaszban már 53 pont állt a neve mellett, a rájátszásban pedig valósággal szárnyalt, hat góljával playoffgólkirály lett (mellette öt asszisztot is kiosztott), és 1938 után vezette újra Stanley-kupa-győzelemre az eksztázisban ünneplő Chicagót!

A LEGROSSZABBÓL A LEGSPORTSZERŰBB

Oly szenzációs párost alkotott szélsőjével és „meggyőzőjével”, Bobby Hullal, amilyenre nagyon kevés példa akad. A két zseni elválaszthatatlan volt, félszavakból is értették egymást, csukott szemmel is tudták, merre van a másik, együtt éltek-lélegeztek a jégen. A következő évtizedben Mikita is, Hull is – egyetlen idényt leszámítva – kivétel nélkül pont per meccs átlag felett végzett, a szlovák származású zseni pedig az 1966–67-es alapszakaszban akkor abszolút NHL-rekordnak számító 97 ponttal zárt.
Mikita pályaíve elképesztő, és a legjobb, hogy tényleg nem akad hozzá fogható.

Már az sem kis dolog, hogy a '66–67-es csúcsszezonban értelemszerűen megkapta a pontkirálynak járó Art Ross-trófea mellé az MVP-nek járó Hart-trófeát is, de hogy még a legsportszerűbb játékost illető Lady Byng-trófea is az övé lett, valóban példa nélküli! Illetve egyvalakinek még sikerült: neki, a következő szezonban…

Hogy micsoda életművet hagyott maga után, arról a számok árulkodnak igazán. Az NHL egyik legpatinásabb klubjában máig nem tudta senki megdönteni rekordjait, pedig a klub Jonathan Toews és Patrick Kane vezette dinasztiája 2010 és 2015 között hat idény alatt háromszor is begyűjtötte a bajnoki címet.

Mikita 22 éves pályafutása a hűség mintaképe, teljes karrierjét a Hawksban játszotta le, ő a franchise történetének legeredményesebb (1617 pont), legtöbb mérkőzést lejátszó (1549 meccs), legtöbb gólpasszt kiosztó (929 assziszt) játékosa, és a gólok számában is csak oldalbordája, Hull előzi meg. De ami talán még fontosabb, kiváló ember és szerető családapa is volt – még aktív játékosként hokisulit alapított hallássérülteknek, és vezérszerepe volt abban, hogy a speciális olimpiát 1968-ban Chicagóba vitték, ahol fogyatékkal élő tanítványai is részt vehettek.

Stan Mikita szerető családja, felesége, négy gyermeke és kilenc unokája körében adta vissza lelkét Teremtőjének.

Öröksége halhatatlan – emlékeit pedig megőrizzük.