Ilyen a hamisítatlan amerikai meccsélmény!

„Hallod, azért ezek két dologhoz nagyon értenek: a kajához és a szórakoztatáshoz. És ahol ez a kettő találkozik, oda érdemes elmenni.”

Egyik, a hétvégén első amerikai túráját letudott barátunknál jobban nehéz lenne összefoglalni, milyen, amikor az ember szó szerinti értelmezésben használhatja kis mellékletünk nevét, és tényleg ott van Amerika, ahol épp tartózkodik. Sok rosszat lehet mondani az Egyesült Államokról, de kenyér és cirkusz terén – nyilván nem ok nélkül – verhetetlen.

Egy NHL-es jégkorongmeccs pedig éppen a két terület határán fekszik, csak kenyér helyett csirkével. Nem véletlen, hogy az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un lelkesen fenyegeti atomcsapással az amerikaiakat, de arról szót sem ejt, hogy a rántottcsirke-ipar hídfőállásait célozná meg: ha ezt egyszer kimondaná, másnap indulnának a piros-fehér-kék tankok Phenjan felé, mert azért mindennek van határa.

ISTENTELEN KUPAC KRUMPLI

De tényleg.

A New Jerseyben fekvő Prudential Center indokolatlan belmagasságú kerengőjében nincs magára valamit is adó hokidrukker öt és hetven év között, aki ne egy papírtálcára rakott hússal és istentelen kupac krumplival vonulna, hiszen mi volna jobb alkalom a kalóriabevitelre, mint egy New Jersey Devils–San Jose Sharks bajnoki? Pedig aki eddigre jól akart lakni, megtehette: a csarnok tőszomszédságában áll a Dinosaur Bar-B-Que étterem, ahová meccsnapon asztalt sem lehet foglalni, helyette kígyózó sorokban engedik be és etetik meg a világ legcsodásabb disznóhúsával a Devils-pólós férfitársaságokat, névre szóló mezt viselő ötgyerekes családokat, sőt azt a párt is, amelyiknek egyik tagja Devils-, másik Sharks-drukker, és kapcsolatuk állandó eleme, hogy ott a helyük a csarnokban, ha csapataik egymással játszanak.

A New Jersey ráadásul hatból öt (azóta nyolcból hat) győzelemmel jó szériában van, pedig legutóbb csoportutolsó lett, szóval a nagy falatozásban még lelkesedés is tapasztalható, amelyet csak az a hír tör le kicsit, hogy a kezdőkapus Cory Schneider megsérült, a cseréjétől, Keith Kinkaidtől pedig senki sincs elragadtatva – pedig ekkor még nem is rúgta oda a kipattanót egy ellenfél elé, mint teszi majd két órával később.

A csirkeszag mellett az arénában is az optimizmus terjeng a levegőben, köszönhetően főleg a tavaly az Edmonton Oilerstől elcápázott Taylor Hallnak, aki a 2010-es draft legelső helyén kelt el, és okkal: szélvészgyors, ahogy két lépésből átjut két kék vonalon is, azt tanítani kellene, ráadásul parádés szeme és keze van a játékhoz – nem csoda, hogy a jelenkori Devils-játékosok közül az ő mezében parádéznak legtöbben az amúgy lassan megtelő lelátón.

Mire Hall először meglódul a koronggal, már meccshangulatba került, aki akart és ideért. (New Jersey kiesik a fősodorból, így az esti hetes kezdés ellenére sokan csak az első szünetre érnek a csarnokba a munkából, pedig olyan hosszú helyi érdekű vasút szállítja az embereket New York belsejéből, hogy Budapesten átlógna egyik HÉV-megállóból a másikba – mégis tele van.)

A találkozó előtt a zenés lézershow-tól a legutóbbi győzelem összefoglalójáig mindent elkövetnek, hogy a falatozást leszámítva sztoikusan ücsörgő helyieket átjárja az érzés – és mivel az óriáskivetítő magában akkora, mint a pálya középső harmada, van is hatása a műsornak. A himnusznak is, de váratlan okokból.

EGY CSARNOK SEGÍT KI EGY KISLÁNYT

Egy cuki helyi felső tagozatos lányka énekel, legalábbis négy sorig, amikor izgalmában elfelejti a szöveget, de amint a közönség egy pillanat múlva megérzi, mi történik, tizenkétezer ember segíti ki szegényt, miközben ő egyszerre sír és mosolyog, és nem is az itteni harsány és túlrajzolt patriotizmus a felemelő az egészben, hanem a természetesség, amellyel egy arénára való ember megmenti a kislányt élete legkellemetlenebb élményétől.

Nála nagyobb ovációt csak ketten kapnak az este folyamán: az egyik a teljesen kopasz hölgy az óriáskivetítőn, aki a „Nappal kemoterápia, este Devils-meccs” táblával a kezében integet, bizonyítva, hogy a legsúlyosabb betegséggel harcolva is csak élned kell tovább az életed. A másik pedig az a leszerelt Devils-drukker katona, akit szintén a kivetítőn mutatnak meg, felsorolva bevetéseit és kitüntetéseit, és akit felállva ünnepel az egész csarnok a hazának tett szolgálataiért. A körülötte állók a vállát lapogatják, a távolabbi szektorokból hatalmas „Thank you!” kiáltások hallatszanak, miközben ő szerényen, de láthatóan megindultan mosolyog, és ha az ember nem gondol bele, hogy melyik frontra, kik és valójában milyen indíttatásból vezényelték ki őt sok ezer bajtársával együtt, akkor ebben a jelenetben is van valami nemes és lelkesítő.

De aki nem enged az amerikaiakat övező cinizmusából, azt nyugtassa meg a tény, hogy ezen kívül csak egyszer ugrik talpra egy emberként mindenki: amikor a közönség közé dobált, saccra tizenöt dolláros ingyenpólókért kellett kalimpálva jelentkezni.

Persze ennél nagyobb sikerélményük nincs is a hazaiaknak. Nagyon hamar elkezd érződni a Devils játékosain, hogy előző este is játszottak, ráadásul hosszabbításos meccset, a Sharks meg csak utazott, még ha távolról is. A játék persze elképesztő tempójú, az európaihoz képest keskenyebb NHL-pályán pillanatnyi lazsálásnak sincs helye, zsebkendőnyi területen, két ember szorításában kell levenni és azonnal megjátszani minden korongot. A legnagyobb különbség mégis az apróságokban rejlik, abban, ahogy mondjuk Joe Thornton, a Sharks veterán klasszisa, akinek hatalmas ősz szakállában alighanem kifejlődött már egy kisebb fajta értelmes civilizáció, teljes sebesség mellett fél kézzel eltart magától egy védőt, közben épp olyan szögben tartja a koriját, hogy az érkező pakk majd az ütője tollára pattanjon, és a következő mozdulattal pont annyit fordít a boton, hogy irányt váltva ki tudjon lépni egymaga a koronggal. A világ legegyszerűbb mozdulatának tűnik, közben minden elemében az utolsó „szögmásodpercig” tökéletesnek kell lennie – és annak is bizonyul. Ilyen észrevehetetlenül apró mozdulatokból van egy-egy cserében harminc, de ezek adják meg az NHL-hoki tempóját, intenzitását, különlegességét.

A MEGYE KETTŐBEN JOBB A SZÖVEG

A Sharks ellép 3–0-ra, úgyhogy a helyiek nem élvezik annyira a műsort. A játékosok helyett az amúgy a legapróbb részletekig mamakedvencéből lett fiatal vállalati középvezetőnek kinéző szektorszomszéd lesz a sztár, aki olyan, rendkívül eredeti és frappáns beszólásokkal is képes zajos sikert aratni a lelátón, mint a „Vak nagyanyám is jobban levezetné ezt a meccset, mint te!”, vagy a „Nem azért áldoztam a közepes fizetésemből, hogy ezt a szemetet nézzem!” Szóval, nincs magasan a léc: bármelyik magyar megye kettes focipályán jobb szövegeket hallani.

Ám ő legalább kivárja a meccs végét, nem úgy, mint a fél közönség, amely a harmadik harmad közepén, mínusz háromnál lelép, hogy ne legyen sor a parkolóból kifelé (így persze sor lesz, csak belőlük).

Eddigre már a csirke is elfogyott, és a kivetítőn is rámennek a szórakoztatásra: előbb a helyi Tavaszi szél vizet áraszt megénekeltetése a program egy játékmegszakításnál (fél házzal is jól szól), aztán átváltanak mindenféle vidám tánczenére, és valahogy tényleg vigyorogni kezd mindenki, annak ellenére, hogy a kedvenceiket verik, mint a répát.

Annyi baj legyen: csak az alapszakaszban van 41 hazai mérkőzés, evés-ivás, fények, zajok, és jégkorong – és végül is ez a lényeg.

Mondjuk a fontossági sorrenden tudnánk árnyalni – de hát kajában és szórakoztatásban Amerika nem szorul tanácsra.