18 év szakadt térdszalaggal? – Mickey Mantle így vált baseball-legendává

 

Vannak zsenik, akik egy-egy mozdulattal mérkőzések, bajnokságok sorsát tudják eldönteni.

Vannak korszakos klasszisok, akik meghatározzák egy-egy sportág jelenét és jövőjét.

Vannak legendák, akikre évtizedek múltán is mindenki emlékszik, és a sokadik pohár ital után egymást túlkiabálva idézzük fel legemlékezetesebb megmozdulásaikat.

És van, aki végigvedeli a teljes pályafutását, 18 évet lenyom szakadt keresztszalaggal, közben nyer hét bajnoki és három MVP-címet, a Time magazin a címlapjára rakja, a rekordjait ötven éve nem tudja megdönteni senki.

Ő Mickey Mantle.

LEHETETT VOLNA GORDON IS

Teljes nevén amúgy Mickey Charles Mantle, a New York Yankees halhatatlan legendája, aki 1931. október 20-án született Oklahomában, és akinek már nevében meg volt írva a sorsa: szigorú, ámde jóságos, cink- és ólombányászként dolgozó édesapja, Mutt a korszak ünnepelt baseballsztárja, a Philadelphia Athletics és a Detroit Tigers dobója, Mickey Cochrane után adta fiának is a Mickey nevet – a fiúcska szerencséjére a papa nem tudta, hogy Cochrane valódi neve egyébként Gordon, mert Mickey Mantle saját bevallása szerint utálta volna, ha Gordonként kell leélnie az életét…

A PAPA JOBBJA, A NAGYPAPA BALJA

A kis Mickey igazi őstehetség volt, középiskolás korában kosárlabdázott és amerikai focizott is. Utóbbiban annyira jó volt, hogy ösztöndíjat is kapott az Oklahomai Egyetemre, de hogy végül nem amerikai futballistának ment, abban az is szerepet játszott, hogy a foci kis híján idő előtt derékba törte karrierjét. Az egyik edzésen kapott egy durva rúgást a bal lábára, aminek nyomán a bokájában csontvelőgyulladás alakult ki, ezt pedig a negyvenes évek elején még alig tudták orvosolni: erős fájdalmai miatt a szülei kocsival száguldottak át vele éjnek évadján Oklahoma Citybe, a gyermekkórházba, ahol az akkoriban újonnan felfedezett penicillinkezelésnek köszönhette, hogy nem kellett bokából amputálni…

De az első és örök szerelem Mickey életében ettől függetlenül is a baseball volt. Rengeteget gyakorolt imádott édesapjával („Nem volt még egy olyan fiú a Földön, aki jobban szerette az apját” – emlékezett vissza) és nagypapájával – ezek a vidám kis ütögetések később alapvető fontosságúnak bizonyultak. A papa, Mutt ugyanis jobb-, a nagyapa, Charles viszont balkezes volt, így Mickey mindkét kezével egyformán jól megtanult ütni (bár a jobbal erősebbeket tudott), és a sportág valaha volt legjobb univerzális ütőjátékosa – „switch hittere” –, minden dobó rémálma vált belőle.

Profi karrierje mindezek ellenére nem indult zökkenőmentesen. Az önbizalma nem volt a helyén: már az alacsonyabb osztályú ligákban is jellemző volt, hogy ha nem ment neki, felhívta az apját, és közölte vele, hogy ő inkább abbahagyja az egészet. Ez a pesszimizmusa debütáló MLB-szezonjában csúcsosodott ki. A Yankees játékosmegfigyelője, Tom Greenwade szúrta ki 1948-ban, véletlenül: eredetileg a csapattársát, Billy Johnsont akarta megnézni, de a jószemű szakember felfigyelt Mantle-re, és a Yankees nem sokkal később le is szerződtette, s miután végigjárta a ranglétrát és a farmcsapatokban már bizonyított, 1951-ben Casey Stengel vezetőedző felrendelte a nagycsapathoz. Hogy mekkora ígéretként tartották számon, mutatja, hogy egyből megkapta a hatos mezszámot: a 3-asban játszó Babe Ruth, a 4-es Lou Gehrig és az 5-ös Joe DiMaggio után őt szánták a klub következő legendájának: „Nagyobb őserő van mindkét kezében, mint amilyet bárkinél is láttam korábban” – állította Stengel.

Hogy ez rakott-e rá túl nagy terhet, nem tudni, de eleinte szenvedett a Yankeesnél, vissza is küldték a farmcsapathoz, amit akkora csalódásként élt meg, hogy megint felhívta apját, hogy közölje: nem képes tovább baseballozni. Ezt azonban már Mutt sem hagyta annyiban: telefonos győzködés helyett ezúttal fogta magát, kocsiba ült, elvezetett Kansas Citybe a farmcsapathoz, becsörtetett a fia lakásába, és se szó, se beszéd elkezdte behajigálni a cuccait az autóba. Közben csak annyit mondott: „Azt hittem, férfit neveltem fel, de már látom, csak egy gyáva kisfiút. Jöhetsz vissza velem Oklahomába, dolgozhatsz tovább a bányában.”

A lelki fröccs hatott.

CSINÁLJÁK UTÁNA!

Miután apja szavai nyomán megtáltosodott, a Yankees visszahívta a nagycsapathoz, amellyel rögtön a nagydöntőig menetelt, ám az 1951-es World Series második meccsén megsérült: egy ütközés nyomán a térdében elszakadt a keresztszalag, csakhogy – és most tessenek jól megkapaszkodni! – mivel akkoriban az orvosi technológia még nem volt azon a szinten, hogy ezt az aprócska problémát sebészileg orvosolni tudták volna, Mickey Mantle a maradék 17 MLB-szezonját konkrétan szakadt keresztszalaggal játszotta végig…

Ennek tudatában még hihetetlenebb, micsoda pályát futott be.

A New York Yankeesnél eltöltött 18 éve alatt hétszer nyerte meg a bajnokságot, háromszor a liga legértékesebb játékosának járó MVP-címet, 20-szor volt All Star-válogatott, megkapta a legjobb mezőnyjátékosnak járó Arany kesztyű-díjat, 1956-ban pedig a három legfontosabb mutatóban, a hazafutások számában, az ütésátlagban és a szerzett pontok (RBI) tekintetében is ő lett a legjobb – a mai napig ő az utolsó, aki emellett ugyanabban az évben még a World Series-győzelmet is elhódította. Összesen 12 nagydöntőben szerepelt, ezekben 18 hazafutást ütött, 40 pontot szerzett és 42 futást csinált – egyiket sem tudták megdönteni mostanáig.

Csak az a fránya pia ne lett volna…