Népsport: Jeney László, „a” Pierre, aki aranysámliról védett

Amikor a pályafutásáról kérdezte kor- és játékostársa, Peterdi Pál, nem kertelt: „Kérem, nagyon szívesen. Egy feltétellel. Ha megígérik, hogy senki sem követi a példámat.”

Mert nem szeretett edzeni (futások, tornák), legalábbis, amíg be nem állhatott a kapuba, mert akkor otthon érezte magát. Laza volt, vidám, nyitott és szókimondó. Volt olyan, például 1940 nyarán, hogy két hétig nem ment edzésre, a nyári vakáció alatt diákként máshoz volt kedve. Amikor mégis leballagott az uszodába, edzője, Vízvári Károly megkérdezte: „Mondd, Jeney, akarsz vízilabdázó lenni, vagy nem akarsz?” Angyali mosollyal válaszolt: „Nem akarok, Karcsi bácsi.”Mert egy jó poénért sosem ment a szomszédba.

Aztán valahogy csak eljutott 75 válogatottságig, s nem mellesleg két olimpiai bajnoki címig.

Onnan indulva, ahonnan nagyon sokan a magyar póló klasszikusai közül – az óbudai Duna-part KISOK-uszodájából. A srácok reggeltől délutánig a vízben voltak, fejeltek a homokban, kapura lődöztek a vízben, s amikor eljött az ideje, átúszták a Dunát, mert kétkapus edzésük volt a Sportuszodában.

Lászlónak senki sem hívta, Pierre volt mindenkinek. Volt egy nagykockás zakója, évekig hordta. És volt akkoriban egy ponyvaregény-sorozat, az író, Nagy Károly Kockás Pierre néven jegyezte a roppan erejű vagányról szóló könyveit, a becenév kézenfekvő volt. „Jellemző, hogy a becenevemet is egy zakóról meg egy ponyvaregényből kaptam”– mondogatta a rá jellemző öniróniával.

Egyébként is voltak nem feltétlenül követendő szokásai. Például szenvedélyes dohányos volt. Lett is belőle baja. Az 1948-as londoni olimpia előtt, a szintén klasszis (olimpiai bajnok: 1932, 1936) Németh János (a „Jamesz”) szövetségi kapitány azért nem jelölte az utazó keretbe, mert egyszer – még ha nem is szándékosan – az arcába fújta a füstöt. Aztán – már Londonban – az első számú kapusnak, Mezei Ferencnek bordarepedése lett, s máris hívták táviratilag Pierre-t. „Utánvéttel lettem olimpiai ezüstérmes”– mesélte erről.

Szeretett látványosan védeni, a Nemzeti Sportban 1941-ben legnagyobb tehetségként írtak róla, de kiemelték, hogy „a klasszis kapusnak a mutatósságot fel kell áldoznia a megbízhatóságért”. Ezt elrakta magában (jó mélyre...), jobban megőrizte a legendás játékos (olimpiai bajnok: 1932) és mester, Vértesy József szavait: „Pierre, te művész vagy. Vízilabdakapusnak lenni művészet.”

A nagy elődök közül Bródy Györgyöt (olimpiai bajnok: 1932, 1936) tartotta sokra, mert – így jellemezte Pierre – „könnyed volt, elegáns és hűvös”. Tőle tanulta meg a kapusokat vigasztaló nagy igazságot: „Ide hallgass, Pierre! Légy te csak mindig egészen nyugodt. A nagy védésekre mindig emlékezni fognak, a potya gólokat viszont egy-kettőre elfelejtik.”És ha már itt tartunk, később a rémálmaiban is előjött a legkínosabb potya gólja. Egy hazai bajnokin Kánási Gyula, azaz „Kanna” kiszúrta, hogy meccs közben a lelátó felé fordulva beszélget, s a félpályán túlról a kapuba ívelt.

De vissza Bródyhoz. Talán nem véletlen, hogy Pierre-re is ugyanazt a leckét rótta a sors, mint korábban a nagy elődre. Az 1936-os berlini olimpián a csapat a franciáktól nem kaphatott gólt, hogy olimpiai bajnok legyen, Bródy megoldotta, 5:0-ra nyertünk. Tizenhat évvel később, Helsinkiben ugyanez volt a feladata Pierre-nek – 5:0 az Egyesült Államok ellen. „Háromszor értek oda, háromszor lőtték rá közvetlen közelről… A jó ég tudja már hogyan, de valahogyan sikerült mind a háromszor kitornásznom.”A Népsport tudósítása ugyanerről: „Bob Hughes bombázott több ízben is, de Jeney ezen a meccsen az ördöggel cimborált… Nem kétséges, ő volt ennek az olimpiának a hőse.”Pierre még hozzátette, persze már aranyéremmel a nyakában: „Ha estig játszottunk volna, akkor sem engedtem volna be gólt…”

Akármilyen különös, de amikor azt kérdezték tőle, melyik díjra, éremre, ajándékra a legbüszkébb, szemüvegesként így válaszolt: „Lehet, furcsán hangzik, de 1950-ben a Vasas beszerzett nekem egy pár kontaktlencsét. Akkor nem kis dolog volt ez, és meghosszabbította a pályafutásomat – képzelődés helyett újra láttam a vízben.”

Fantasztikus reflexei voltak, amit adottságnak, genetikai áldásnak tartott. „Aki születésekor nem állt kétszer sorba érte, ne is próbálkozzon a kapuspályával”– vallotta (és bizonyította, hiszen a legyet még öreg fejjel is elkapta röptében – láttam), de azért más is kell hozzá. A Népsport szerint ugyanis: „Jeney az egyetlen kapusunk, aki megfogja a labdát. Ollója csodálatos, combkötésig képes kijönni a vízből. Ez meg már majdnem olyan varázslat, mintha valaki a vízen jár.”

Neki persze ehhez is volt hozzáfűznivalója: „Edzés közben megcsináltam, hogy beraktam egy széket a kapu alá, arról védtem, miután Peterdi Pali azt írta rólam, hogy át lehet látni a lábaim között, olyan jól jövök ki. Mindig ezzel zrikáltak, azaz kellett csinálni valamit. Később Grosics Gyuszi kezdte terjeszteni rólam, hogy sámliról védek, amihez én csak annyit teszek hozzá mindig, hogy igen, de aranysámliról!”

Olimpiai bajnok lett 1956-ban Melbourne-ben is, de akkor már Boros Ottó („Api”) volt az első számú kapus. Aztán Melbourne-ből Kárpáti „Gyurikával” nem hazafelé vették az irányt, tettek némi kitérőt Amerikába. Az utat eleve néhány hónapra tervezték, s 1957 februárjában már itthon is voltak. Nem volt egyszerű dolguk, mert a forradalom után a tengerentúlon és itthon egyaránt politikai kérdést kreáltak az esetből. Washingtonban házi őrizetben tartották őket, míg felszállhattak a repülőgépre, Bécsben egy éjszakát fogdában töltöttek, ám aztán a bécsi magyar követség közbelépett, és vagy ötven hazatérővel busszal elvitték őket Hegyeshalomig.

Ahogy átlépték a határt, már el is kapta őket a Népsport újságírója, cikkével is igyekezvén bizonygatni, hogy mennyivel jobb itthon. Jeney és Kárpáti persze észnél volt, amennyire lehetett, semleges választ adtak a kérdésekre. Mert az nem volt vitás, amit Pierre mondott: „Mi nem találtuk meg Amerikában amerikát.”

A Kádár-rezsim persze meglovagolta az esetet, elvégre négy olimpiai arany tért haza, még 1957-ben megjelent (Peterdi Pál értő tollába mondott) könyvük, a Melbourne, Miami, Margitsziget. A politikai (propaganda)szándék egyértelmű volt, hiszen néhány hónap alatt utcán volt a könyv, 30 ezer példányban jelent meg, s mindössze 5 forintba került.

Mindenesetre a befejezés hiteles és hihető:

„A Bécsi úton vágtatunk. Itthon vagyunk! A Nagyszombat utca sarkán fékez a kocsi. Innen, igen, innen már magam is hazatalálok.
Gyuri nyújtja a kezét. Egy kicsit rekedt, fátyolos a hangja:
– Hát akkor…
– Hát akkor…
– Este az usziban találkozunk. Jó?
Nézek a kocsi után, aztán megfogom a koffer fülét. A Zápor utcában hirtelen, váratlanul megszólal egy verkli.
A tavaszt köszönti. Vagy engem? Este az usziban… Jó… Nagyon jó!”

Az 1958-as diadalmas budapesti Európa-bajnokságon Pierre még védett a csapatban, a belgák ellen (7:0) 75. alkalommal volt válogatott. Gyerekkori edzője, Vízvári Károly az elsők között gratulált neki, szavai – így minősítette később – felértek egy könnyű testi sértéssel. „Látod, Pierre, ezt sose hittem volna rólad”– mondta, talán az egykori kéthetes külön szabadságra is emlékezve.

A pólótól nem szakadt el, a Vasasban minden volt, nimbusza megmaradt, 1995-ben egy jótékonysági árverésen a Helsinkiben viselt 1-es sapkája 50 ezer forintért talált gazdára. Egykori játékos vette meg, aki azzal vitte a legtöbbre, hogy lőtt neki egy gólt…

Kipróbálta magát gebinesként is, a Fő utcában vezette a Horgásztanya (vagy Halásztanya...?) nevű vendéglőt, de a név mindegy, mindenki csak Jeneynek hívta. Emlékeim szerint ettem már jobb hallét, mint nála, de mindenért kárpótolt a tulaj feledhetetlen egyénisége.

Ami persze nem szerepelhetett az étlapon.