Férfi vízi: „Ha hallom, ahogy apámat éltetik a szurkolók, libabőrös leszek”

– Olaszországban Simone Rossiként ismerték, Magyarországon hirtelen a medencében is Marco Rossi fia lesz – az átigazolásáról szóló hírek tálalása alapján ez nem kérdéses. Fel van készülve a kihívásra, hogy apja árnyékában kell érvényesülnie?
– Értem, amiről beszél. Hadd tisztázzam: ha engem édesapámmal együtt említenek, az nekem nagy büszkeség. Látom, mennyire tisztelik, becsülik őt, egyáltalán nem okoz gondot, ha hozzá kötnek engem. Ismétlem, ez a szememben csak büszkeség forrása. Említek egy régi példát. Gyerekkoromban versenyszerűen futballoztam, nyolcévesen édesapám volt az edzőm, mire a többi szülő közül valaki elkezdte mondogatni, hogy Simone biztosan csak azért játszik, mert a Marco fia. Most ilyen vádaskodás nem fenyeget. Lehet, hogy az emberek könnyebben azonosítanak Magyarországon azáltal, hogy Marco Rossi az apám, de az OSC-hez vízilabdázóként érkezem. Játékosnak szerződtetett új egyesületem, függetlenül minden más körülménytől. És még egyszer hadd mondjam el, ha az újságok párhuzamba állítanak minket, az nekem nagyon megtisztelő.

– Négy évvel ezelőtt családjuk otthonában, a Nápoly melletti Pozzuoliban beszélgettünk, többek között kettejük távolságtól megedzett, feltűnően erős apa-fia kötelékéről. Milyen szerepet játszott édesapja élete alakulásában, jelleme formálódásában?
– Apám az első számú példaképem. A gyerekek, a fiatalok sokszor választanak maguknak hírességeket, ismert embereket, akikre felnézhetnek. Nekem mindig ő volt az ideálom. Ez a kép pedig csak erősödött az évek során. Hatalmas büszkeséggel tölt el, amit a magyar válogatottal elért. Gyakran jártam Budapesten az elmúlt években, találkoztam, beszélgettem apámmal, mentem ki a válogatott mérkőzéseire, érzékelem azt a különleges szeretetet, amely körülveszi. És ahányszor hallom, ahogy az utcán vagy a stadionban éltetik a szurkolók, mindig libabőrös leszek.

– „Harcos vagy, keményen dolgozol, és bizonyos, hogy a legjobbat érdemled. Isten hozott Magyarországon! Sok szerencsét, fiam!” – üzent önnek édesapja saját Instagram-oldalán a nyilvánosság előtt. Szép útravaló a magyarországi kalandhoz.
– Megbeszéltem vele a döntést. Az előttem álló helyzet és tapasztalat hasonló ahhoz, amelyet ő átélt, amikor Olaszországot hátrahagyva Magyarországra jött edzősködni. Ebben érzek valamiféle romantikus ismétlődést is. Más a sportág, de ugyanaz az út.

(Fotók: Circolo Canottieri Ortigia, Facebook)

– Telefoninterjúnk idején éppen Barcelonában nyaral, hamarosan azonban kezdődik a magyarországi edzésmunka. Milyen érzésekkel készül az OSC-hez?
– Felvillanyoz az előttem álló feladat, a magyar bajnokságban játszani olyan kihívás, amelyre világéletemben vágytam.

– Miért döntött úgy, hogy az ob I-ben folytatja?
– Egyértelműen közrejátszott a tény, hogy édesapám Budapesten dolgozik. Több mint tíz éve távol van Olaszországtól, kevés alkalmunk nyílt a találkozásra. Így nemcsak közel leszek hozzá, de a munkáját is jobban tudom követni, az edzéseken, mérkőzéseken is intenzívebben belelátok a tevékenységébe. Ha egy nap abbahagyom a vízilabdázást, szeretnék magam is a labdarúgásban dolgozni.

– Hogyhogy nem vízilabdaedzői ambíciói vannak?
– Játékosként sok örömöt adott és ad mindmáig a vízilabda, de az igazi szenvedélyem a labdarúgás. Technikai korlátaim miatt, édesapám tanácsára váltottam sportágat annak idején, a gyerekkori focistaévek után vízilabdázó lettem, de a játék szeretete megmaradt, a Napoli szurkolója vagyok és igyekszem szakmailag is elmélyedni a sportágban. Nem hiszem, hogy a visszavonulásom után maradok a vízilabdázás közegében.

– Miként készül a sportágváltásra?
– Az elmúlt években képeztem magam, elvégeztem Olaszországban az UEFA B-licences edzői képzését és két éve videó­elemzői képesítést is szereztem. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a szakmában rengeteget kell gyakorolni, az ember a napi munka révén képes igazán fejlődni, megismerni a saját képességeit.

– A tanítómester mindenesetre háznál van.
– Szeretnék tanulni apámtól, ellesni a módszereit, segíteni neki. Aztán meglátjuk, mit hoz az élet.

– Lehet, hogy egy nap Simone Rossi lesz a magyar válogatottnál Marco Rossi segédedzője?
– Nem tudom, nem időszerű a kérdés. Mindenesetre szépen hangzik.

– Ha idéztük édesapja köszöntő szavait, érdemes említeni olasz klubja szokatlanul személyes búcsúüzenetét is. A Circolo Canottieri Ortigia honlapján így jellemezték, megköszönve a közös időszakot: „Nagyszerű játékos, de mindenekelőtt végtelenül értékes ember, az elmúlt négy év főszereplője.” Nem lehet könnyű hátrahagyni egy olyan egyesületet, amelynél ekkora megbecsülés övezte. Ráadásul valahol azt nyilatkozta, hogy már házat is vásárolt Siracusában...
– A ház megmarad nyaralónak, a gyönyörű környezetbe édesanyám, édesapám és a húgom is beleszeretett. Sűrű négy évet éltem át az Ortigiánál, amellyel klubtörténeti sikereknek lehettem részese, de bosszantó balszerencsés eseteknek is, gondolok például a Covid-fertőzések miatt a zöldasztalnál elbukott 2022-es Eurokupa-elődöntőre. Olyan erős személyes kötődést éreztem az egyesületnél, amilyet felnőttpályafutásom során más klubnál sehol.

– A magyar bajnokságot a vízilabdázás Premier League-jének nevezte. Milyen reményekkel vág bele az új kalandba?
– Nagyon magas a színvonal az ob I-ben, technikailag és taktikailag is. Bár már betöltöttem a harmincat, biztos vagyok benne, hogy sokat tudok még tanulni. Az OSC-nél megfiatalított csapattal kezdjük az idényt, és az egyesület vezetőségével beszélgetve egyértelmű, hogy a célunk bekerülni a legjobb négy közé, harcolva a nagyobb sikerekért. Mindannyiunknak vannak álmai. Nem titkolom, az enyém az, hogy egy trófeát a magasba emeljek. Álmodozni persze nem áll semmiből, de hiszem, hogy tervek, remények nélkül nem lehet elérni semmilyen nagy sikert. Kimondom: szeretném, ha megnyernénk a bajnokságot. Nem lesz könnyű, a címvédő Ferencváros ráadásul a napokban tovább erősített a világ egyik legjobb játékosa, Dusan Mandics megszerzésével.

– Visszatérhet az olasz válogatott keretébe?
– A kapu nyitva áll, ezt igazolja, hogy Alessandro Campagna szövetségi kapitány a Bajnokok Ligája-döntőben nyújtott teljesítményét figyelembe véve, hosszú szünet után behívta a keretbe Alessandro Velottót. Kérdés, hogy a kapitány továbbra is inkább a BL-ben szereplőkből válogatja-e a csapatát, vagy az alacsonyabb színvonalat jelentő Eurokupa csapataiból is merít. Igyekszem bizonyítani, én ennyit tehetek.

– Mit szólt a váltáshoz édesanyja, Mariella és testvére, Gaia?
– Kissé szétszóródtunk az utóbbi időben. Édesanyám Nápoly mellett, a család pozzuoli otthonában lakik, a húgom Milánóban, én eddig Szicíliában, édesapámat a munkája Budapesthez köti. Ilyen szempontból segíti a családegyesítést, hogy ezentúl én is Magyarországon leszek, kevesebbet kell utazni ahhoz, hogy összejöjjünk.

– Befejezte az egyetemet Nápolyban?
– Megvan a közgazdászdiplomám, de az a terület egyáltalán nem érdekel, nem tetszik. Elhibázott választás volt elkezdeni.

– Meddig marad a medencében?
– Évről évre tervezek. Folytatom, amíg bírom és örömet ad. Ráérek gondolkodni a visszavonuláson akkor, ha már inkább a terheit érzem. Szerencsére ez nem aktuális. Ahogy említettem, vannak terveim, céljaim, ugyanakkor szeretnék reálisan gondolkodni, kellő önkritikával és nyitottsággal az új feladatokra.

– Mit vár a futballválogatott Montenegró és Litvánia elleni Európa-bajnoki selejtezőjétől?
– Ha nem haragszik, erre nem válaszolok, nem szeretek jóslatokba bocsátkozni. Ebben is követem édesapámat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 17-i lapszámában jelent meg.)