Mindvégig „Gyurika” maradt – Kárpáti Györgyre emlékezünk

A jövő héten lenne 85 éves. Ami engem illet, lesz is, hiszen nem lehet, hogy ő nincs. Nem fogott rajta az idő, legalábbis ami a szellemét, a világszemléletét, az életkedvét illeti. Amitől – hiába múltak el az évtizedek – mindvégig „Gyurika” maradt.

Györgynek senki sem szólította, legfeljebb a hivatalos iratokban szerepelt ezen a néven, például az egyetemi indexében, hallgatóként. Hogy az lehetett, abban főszerepe volt az örök barátnak, Puskás Öcsinek, aki nemes egyszerűséggel közölte a (sport)vezetőkkel, hogy ha már annyit papolnak a tanulásról, ne legyenek annyira ostobák, hogy azt fosztják meg a lehetőségtől, aki tényleg tanulni akar.

Gyurika pedig akart, ambíciója arra is kiterjedt, hogy doktori címmel büszkélkedjen. Igen, büszkélkedjen, mert a hiúság (egészséges) nem állt messzi tőle. Akárcsak az önbizalom. Mindkettő megalapozottan, köszönhetően istenáldotta tehetségének. Hogy mit tudtak a magyar pólósok az ötvenes évek első felében, hogy hány klasszisa volt a sportágnak, ma már tananyag (remélem), aminek része az is, hogy Gyurika 17 esztendősen lett először olimpiai bajnok. Rekorder ezzel is, s még annyi mással.

Nem volt nehéz dolga, köszönhetően annak, hogy hiába volt termetre kisebb (167 cm) a rá vadászó bekkeknél, annyi ötlettel, rafinériával szolgált, hogy visszatérően nyerő ember volt a vele együtt vízben lévő világklasszisok között. S nem csupán a medencében volt partner, a parton is, sikk volt vele mutatkozni, mesélni, hogy mit mondott, azok is szívesen dicsekedtek barátságával, közelségével, akik legfeljebb csak a lelátóról figyelhették, mire képes.

Testvéri barátság fűzte a szintén olimpiai bajnok Gyarmati Dezsőhöz, aki aligha véletlenül választotta segítőjének szövetségi kapitányként. Tudta, hogy kell egy ember, akiben feltétlen megbízhat, s aki, miközben szintén mindent tud a játékról, könnyedébben, lazábban vezeti rá Montreal világklasszisait arra, hogy – függetlenül az érzéseiktől – tegyék össze, amijük van, s akkor csak diadal lehet a vége.

Az lett, nevezetesen olimpiai bajnoki cím, ami ugyebár nálunk vízilabdában még akkor is olyan természetes, mint ahogy reggel felkel a nap, ha a sportág fölött éppen borongós az ég.

A játékról tudott mindent – ismétlem –, nem véletlenül, mert pestiesen szólva igazi, vérbeli született gambler volt. Fogadott mindenre, amire csak lehetett, itt sem volt minden érzék híján, hiszen többnyire pénzénél volt. Legalábbis ezt állította visszatérően – az uszodában.

Hol másutt? Hiszen szinte a haláláig lejárt, a végén már bottal, lassan vetkőzve, öltözve, de megjelent, mert igazi uszodai ember volt. Ahogy mondta, nyaralni is csak ott tudott világéletében, ahol van valami „tócsa”.

Csapkodok itt össze-vissza – szándékosan. Nem vagyok hajlandó az ilyenkor megszokott fordulatokat követni, mert ő aztán minden volt, csak átlagos nem.

Bizonyság rá, ahogy visszatérően összefoglalta a helsinki (1952), a melbourne-i (1956) és a tokiói (1964) magyar pólóarany történetét: „Teljesen világos, hogy mindhárom olimpiai bajnoki cím nekem köszönhető. Helsinkiben mindig elhoztam a labdát, a többieknek így már könnyű dolguk volt, Melbourne-ben gólkirály voltam, Tokióban pedig valamennyi orosz csak tőlem félt, engem figyelt, így maradhatott egyedül Dömötör, s lőhette be az aranyat érő gólt.” Azt azért jó tudni, hogy a legendás gólnál Gyurika már nem volt a medencében, az utolsó negyedben Kanizsa váltotta. Ám lényegesebb Gyarmati kommentárja mindehhez: elmondta, határozottan emlékszik rá, hogy Gyurika mellette ült a gólnál, ezzel együtt úgy vélte, tőle még az is kitelt, hogy a kispadról kössön le három oroszt.

Esetében semmi sem lehetetlen.

Csak a halála.

Aki Gyurika, az nem mehet el.