Az elmúlt öt-hat évben Varga Zsolt megjárt mélységeket és magasságokat is edzőként. A Fradival a kiesés ellen is harcoltak, most pedig Európa egyik topklubja a népligeti együttes, de ehhez nagy utat kellett megtenni.
„A jelenlegit szakadékok választják el attól a csapattól, de engem is szakadékok választanak el (korábbi önmagamtól), hiszen az volt nekem az első tapasztalatom. Ez egy fejlődési folyamat volt számomra is, és ebben voltak ezek a mélypontok, amikor azt éreztem, nem biztos, hogy ténylegesen ez az az út, amerre haladnom kell. Ám azt gondolom, hogy az ilyen dühállapotok, feszült- vagy mélypontállapotok kellenek az embernek ahhoz, hogy letisztuljon benne, valójában mit akar. Kicsit kiég az emberből – elnézést, úgy mondom – a hülyeség, a hiszti, és utána megy előre az úton tovább, és onnantól fogva már hozott egy még mélyebb döntést, mint amit előtte hozott. Márpedig ez az én utam, és ezt végig is járom” – mesélte a Sport24-nek Varga Zsolt.
A tavalyi év, 2018 tehát legalább olyan mérföldkő volt Varga Zsolt edzői pályáján, mint a 2000-es esztendő volt a játékoskarrierjében, amikor is olimpiai bajnoki aranyat nyert a válogatottal Sydneyben.
„Más a játékos-pályafutás. Azt le kellett tudnom zárni akkor, amikor abbahagytam. Nyilván nem volt egyszerű, évek kellettek hozzá. Sokszor viccesen ’megemlítődik’, hogy abba akartam hagyni az edzősködést, de tényleg volt ilyen pillanat, amikor azt gondoltam, nem biztos, hogy ez az én pályám. Az edzői munka és a játékos-pályafutás valóban teljesen más aspektusa ugyanannak a sportnak. A játékoskarrieremnek tényleg az olimpiai arany volt a csúcspontja, ez a díj pedig nyilvánvalóan az edzői tevékenységnek egy kiemelkedő érzelmi állapota, amikor az embernek így elismerik a munkáját.”
A Vízilabdaedzők Világszövetsége negyedik alkalommal osztotta ki az Év edzője-díjat, amely most először került klubcsapatot irányító trénerhez. Az első két évben Dejan Szavicsot, a szerb, tavaly Ivica Tucakot, a horvát válogatott szövetségi kapitányát választották a legjobbnak.
