Aaron Younger: Egyszerűen csak jobb akartam lenni

 

 

Még nyolc óra sincs, s a csípős hidegben azt hinnénk, csupán ébredezik a főváros, ha nem hallanánk a körút zaját. Aaron Younger is felkelt már, és nemcsak az interjú kedvéért, kávéval tér haza a kutyasétáltatásból. A beszélgetést egy nappal az FTC-Telekom vízilabdacsapatának egyik kulcsfontosságú mérkőzése elé időzítettük, a zöld-fehéreket ősz óta erősítő pólóson mégsem érződött versenydrukk. Vidám, mosolygós, ahogyan másfél éves kisfiával, Rustyval és a kicsinél jóval csendesebb, visszahúzódóbb, Ausztráliában örökbe fogadott és maratoni repülőúton ide hozott kutyával, Alfie-val játszik.

„Dada” – rohan apukájához a kisfiú, tehát nem apához vagy papához, még csak nem is az angolban használatos daddyhez siet. A megszólítás jól jelzi a család kétnyelvűséget, a vízilabdázó angolul beszél a gyerekhez, míg édesanyja, Anna magyarul cseveg vele, a két felnőtt pedig angolul beszél egymással.

„A szüleim mindig mondják, én rontottam el – vallja be Anna, aki nemcsak csendes, visszafogott férje szavainak, hanem a gondolatainak is tolmácsolója néha. – Mindig fordítok neki, így nincs rákényszerítve a magyar nyelv használatára. Pedig érti, jól is beszéli, de mivel mindig ott vagyok neki, inkább angolul kommunikál. Ha csak magyarul szóltam volna hozzá, talán nem is beszélünk és ismerkedünk meg.”

Nevetve bólint erre Aaron is, aki bár egyébként tényleg egészen jól beszél magyarul, inkább angolul meséli el, hogyan került Perth egyik kertvárosi részéből a nyolcadik kerületi Gutenberg térre. A közös családi csevegésből különleges karakter bontakozik ki.

ÜGYES VOLT, JOBB AKART LENNI

Aaron Younger szinte mindent megnyert, amit a klubvízilabdában meg lehet nyerni, s hogy mennyire elismeri a minőségre oly kényes hazai szakma, azt jól jelzi, hogy a honi szakportál, a VLV a játékosok véleményét összegző szavazásán az idén negyedszer választották meg őt a legjobb hazánkban szereplő légiósnak. Nem mindennapi eredménysorral büszkélkedhet – ahhoz képest pláne, hogy nem is akart vízilabdázó lenni.

„Úsztam, hokiztam, rögbiztem, eszembe sem jutott a vízilabda. Aztán tizenkét évesen a pólósokhoz keveredtem, és egyre inkább kiderült, hogy ügyesebb vagyok a vízben, mint másutt, szóval már csak a vízilabdára koncentráltam. Nálunk a sportág nem különösebben népszerű, a többség tizenhat-tizenhét évesen abbahagyja, vagy csak hobbiból játszik a civil foglalkozása mellett.”

Ő nem így tett, sőt 17 éves korában ausztrál felnőttválogatott lett, mégsem számolt életcélként a sportággal. Tőle aztán senki sem hallotta az „olimpiai bajnok akarok lenni” szent fogadalmat, és nemcsak azért, mert az ausztrál válogatottal ez délibábos álom lett volna. „Egyszerűen csak jobb akartam lenni, de nem vettem túl komolyan, fenntartottam más lehetőségeket.”

Például tanult, folyamatosan, később, az élsport mellett is, az online folytatott üzleti mesterképzést például decemberben fejezte be. Bár arról volt szó, hogy már januárban új kurzust kezd, egyelőre nem koptatja a virtuális iskolapadot – most inkább a medencében van dolga. S ezt érezhette korábban is, hiszen akármennyire nem gondolta komolyan a sportolást, nagyon tudatosan, alig 19 évesen maga mögött hagyta Ausztráliát, és Szegedre igazolt.

„Nem erős az ausztrál póló, tudtam, ha jobb akarok lenni, Európába kell szerződnöm. Korábban megismerkedtem Kásás Zoltánnal, aki akkortájt a Szeged edzője volt. Nem a pénz számított, egyszerűen fejlődni akartam. Kezdetben persze nagyon nehéz volt megszokni az új kultúrát és megtanulni a nehéz magyar nyelvet. Szegeden nem is sikerült, nem is foglalkoztam vele, később Szolnokon Cseh Sándor viszont elvárta, hogy legalább értsek magyarul. Az viszont kényelmes volt már Szegeden is, hogy csak játszanom kellett. Otthon nem sok pénz van a vízilabdában, Magyarországon annál inkább. Könnyű hozzászokni, hogy mással nem is muszáj foglalkozni, mert a magas szintű sportolás kényelmes életet garantál.”

 

Bár egyre többen felfigyeltek rá, három év légióskodás után hazatért Ausztráliába – Annával.

„Könyvet kellene írni arról, hogyan lett belőle szerelem… á, teljesen átlagos történet a miénk” – utal viccesen Aaron a találkozásuk körülményeire, majd felesége veszi át a szót: „Igazából már a Szegedre érkezése első napján, a nővérem esküvőjén összefutottunk, aki az egyik csapattársához ment férjhez, és Aaron is eljött a nagy napra. Viszont csak később jöttünk össze, alig egy hónappal azelőtt, hogy visszatért Ausztráliába. A szüleim nem is örültek, hogy vele megyek, de a szívem mást mondott.”
A pólóst is a szíve húzta haza, akkortájt, 22 évesen úgy érezte, otthon akar lenni, hogy átgondolja, hogyan folytassa a pályafutását.

ÖSSZEVARRT SZEMMEL ÉS ORRAL

„Ma már talán nem is pólóznék, ha akkor nem térek haza. Mondjuk nem sokat vízilabdáztam, a térdsérülésem miatt hat hónapot kihagytam” – teszi hozzá Aaron, és arról még szót sem ejtettünk, hogy valaki úgy belenyúlt a szemgolyójába, hogy össze kellett varrni. „Később előfordult, hogy feltépték az orrát – akkor egyszer jól jött, hogy plasztikai sebész a csapatorvos, összevarrták és visszaküldték a vízbe” – folytatja a horrortörténetek sorát a feleség, miközben Aaron csak mosolyog és Rustyval labdázik.

Hiába tért haza az ígéretes pólós, nem tűnt el a sportági radarról, hiszen a Bajnokok Ligája-résztvevő horvát Jug Dubrovnik hívta. A kétéves szerződésből egy esztendő lett, de ezt egyikük sem bánta, mert Dubrovnikból kerültek Szolnokra, ahol Younger tevékenyen hozzájárult a klub sikertörténetéhez, a hazai meneteléshez és a Bajnokok Ligája-aranyéremhez.

„Talán a mostani önmagam fiatalabb, pufókabb verziója voltam – jellemzi humorosan önmagát, milyen játékos lehetett akkortájt. – Kicsit másként láttam már a sportágat, de még mindig nem voltak nagy terveim, egyszerűen csak szerettem volna fejlődni és a legjobbamat adni.”

 

MOS, FŐZ, SOHASEM IDEGESKEDIK

A legjobbját adta és a legjobbat kapta, így nagy sikereket ért el Szolnokon, bónuszban „született Tisza-parti” lett.

„Akkortájt kapta meg az állampolgárságot, és a hivatalos iratban az szerepelt, hogy született szolnoki lakos” – idézi fel a lokálpatrióta megfogalmazást Anna, mire Aaron nevetve hozzáteszi: szólt is gyorsan a szüleinek, hátha ők nem így tudták.

„Szolnok különleges hely volt az életünkben, hiszen összeházasodtunk, később megszületett Rusty. Egy héttel a Bajnokok Ligája döntője előtt érkezett meg, Cseh Sanyi elengedte Aaront, és valahogy azt éreztem: olyan nincs, hogy még nyerjenek is. Nem azért, mert nem elég jók, hanem az nem létezik, hogy minden ilyen tökéletesen alakuljon” – mondja Aaron magyar hangjaként Anna, és a férj pillantása jelzi, ennél tökéletesebben ő sem foglalhatta volna össze a történéseket.

A szép évek után aztán kezdett egyhangúvá válni a szolnoki lét, így került a fővárosba az FTC-Telekomhoz a hosszú évek munkájával klasszissá érő játékos. Persze nem a Kásás Tamás-i értelemben kiválóság ő, nem a vajkezű, csodásan firkás megoldásokra képes pólós, ellenben iszonyatos munkabírású, nagyon precíz, megbízható és sohasem stresszel, a legnehezebb helyzetekben is higgadt fejjel dönt.

„Mindig ilyen, semmilyen mérkőzésre sem feszül rá – jellemzi kedvesét Anna. – Szoktam beszélni a játékostársak feleségeivel, és tudom, van, akivel nehéz szót váltani egy meccs előtt vagy után, hiszen megvan a maga rutinja, nagyon koncentrál. Én nagyon szerencsés vagyok, mert Aaron ugyanolyan bármelyik összecsapás előtt. Előfordult, hogy egy fontos mérkőzést megelőzően itt aludtak a szüleim, a testvérem három gyerekkel, de egyáltalán nem zavarta őt a felfordulás. Legyen győztes vagy vesztes meccs, ugyanolyan vidáman tér haza, mindenben megtalálja a pozitívumot, néha azt mondja, jobb, hogy most kaptunk ki, nem a döntőben. Kezdetben azt hittem, ez ausztrál mentalitás, de ez annál is egyedibb, hiszen láttam válogatottbeli csapattársait majd’ szétrobbanni az idegességtől. Kosaraztam, persze nem ilyen magas szinten, mégis, tudom magamról, milyen nehéz egy vereség után, pufogtam is olyankor. Ő meg mindig nyugodt és derűs. Besegít a háztartási munkákba, főz és mos, igaz, múltkor kicsit összekaptunk, amikor tönkretette az egyik gyapjúpulóveremet…”

„Mindenki ezt kérdezi” – veti közbe még a pulóveres malőrre utaló, bűnbánó tekintettel Aaron, amikor arról faggatjuk, hogyan tud ilyen pozitív mentalitású maradni a görcsösségre, stresszre, borongósságra hajlamos magyar közegben. Már-már a megszokott koordinátarendszerben elhelyezhetetlen, hogy valaki egyszerre elképesztően elszánt, profi és maximalista, sikerorientált vízilabdázó úgy, hogy közben mindez nem csap át görcsösségbe, közvetlen, kizökkenthetetlenül derűs és vidám.

„Menekülök a medencétől – nevet ismét Aaron, azután finomít. – Szükség van arra, hogy megtaláljam az egészséges egyensúlyt a vízilabda és minden más között. Mindent megteszek azért, hogy nyerjünk, úgy élem az életemet, hogy sikeres tudjak lenni a medencében, de a sikereknek sem örülök sokáig, mindig éhes vagyok a következő győzelemre. Különben is, ha nyertél, az azt jelenti, hogy befejeződött az a feladat. A Ferencvárosban elvárás a győzelem, kicsit olyan, mintha mindig kipipálnánk egy tételt a listáról, de eddig egészen jól megy. Nem jár állandóan a fejemben a sportág, így egy-egy megnyert vagy elveszített meccs sem. Ha befejeződött egy mérkőzés, akkor úgysem tudsz tenni azért, hogy az eredmény megváltozzon. Azért viszont igen, hogy a következő jól alakuljon, sokkal célravezetőbb pozitívan várni a folytatást. No meg persze szinte mindig nyerünk” – toldja hozzá mosollyal, jelezve, így pláne nem nehéz elviselni azt a néhány elveszített meccset.

NEM LENNE MAGYAR VÁLOGATOTT

A válogatottal már rosszabb a mérlege, igaz, szeptemberben így is világkupaezüstöt nyert az ausztrálokkal – a döntőben a magyar együttestől kikapva. Youngerrel kapcsolatban egyébként rendre felvetődik a kérdés: ugyan mikor lesz már magyar válogatott? Miért is ne, hiszen a felesége magyar, magyar állampolgársága is van, évek óta itt él, beszéli a nyelvet, önmagát is félig magyarnak vallja, második otthonának tartja hazánkat. Mint Kásás Zoltán, egykori szegedi edzője megjegyezte: a pólóssal egyetlen baj, hogy nem magyar, mármint a válogatott szempontjából. El kell keserítenünk azonban azokat, akik azt szeretnék, hogy Märcz Tamás szövetségi kapitány meghívót küldjön neki, ugyanis hiába invitálná.

 

„Nem hiszem, hogy bárkivel szemben fair volna, ha magyar válogatott lennék. Nem értek egyet azokkal, akik országot váltanak, akár többször is. Kellenek belső sztenderdek. Nyilván klassz volna magyar válogatottnak lenni, de köszönöm, nem. Büszke vagyok arra, hogy a hazám csapatkapitánya lehetek, igyekszem minél többet tenni azért, hogy népszerűbbé váljon a sportág, és minél többen maradjanak meg felnőttként is vízilabdázónak. Persze jól jönne, ha a nagy pólós országok néha hagynának minket egy-egy tornát nyerni, hiszen akkor könnyebben válna kedvenccé nálunk a sportág” – jön tőle a már-már megszokott humoreszk.

TOKIÓ UTÁN VISSZA PERTHBE??

Hiába lett a korábbi „fiatalabb, pufókabb” önmagához képest a szakma által is sokra tartott klasszis és az FTC vezéregyénisége, magát még mindig a fiatalok közé sorolja a Ferencvárosban. És bár „már” 27 éves, most sem fogalmaz meg óriási célokat. A következő másfél évben biztosan a Fradiban játszik, hiszen ahogy mondja, minden adva van a sikerek eléréséhez, jól érzi magát a zöld-fehér közegben. A tokiói olimpiáig ugyancsak biztosan folytatja a játékot, aztán meglátja, mi hogyan alakul. Menő diploma van a kezében, és habár Ausztráliában a pólóban nincs pénz, az üzleti életben annál inkább, így idővel civil munkát vállalna.

 

„Dolgozom majd én is nyolctól ötig, mint az emberek többsége, és ötnapos lesz a munkahetem, szabad hétvégékkel” – vázolja fel mosolyogva a lehetséges jövőképet. Mivel a pályafutása befejezése után várhatóan visszaköltözik Perthbe a családdal, jelenleg talán Anna a legnagyobb szurkolója annak, hogy minél tovább vízilabdázzon, hiszen várhatóan annál tovább élnek Magyarországon.

Meg persze néhány vízilabdabarát is a minél hosszabb pályafutásnak drukkol.