– Tudom, olvasta a sorozatot, ezért megkérdezhetem: mit hiányolt belőle?
– A negyedik olimpiai aranyat.
– Én is, de azt már nem nyerték meg…
– Attól még írhatta volna, hogy Londonban is mi győztünk. Nem igaz, de szebb lett volna.
– Nyerhettek volna 2012-ben is? Érdemes volt egyáltalán még ebbe az olimpiai ciklusba is belevágnia? Nem volt már irreális a remény?
– Nem. Londonban a későbbi ezüstérmestől (az olaszoktól – a szerk.) szoros meccsen, sok hibával játszva kaptunk ki, ennélfogva kevesebb hibával oda juthattunk volna, mint ők. A döntőben pedig mindig bármi megtörténhet.
ISMERETLEN VADÁSZOK ÉLTETIK A BENZINKÚTON
– Mennyire hiányzik a negyedik arany? A sorozatban azt írtam, ha az első értékét 100 egységre tesszük, akkor a második és a harmadik 70-80, a negyedik 30-40 egységet ér. Mi a véleménye erről?
– Sportérték szempontjából szerintem nincs különbség közöttük. Hogy az emberek, a szurkolók ezt hogyan látják, az más kérdés. Nyilván nagyobb katarzis volt a Győr női kézilabdacsapatának az első BL-győzelem, mint a negyedik, és valószínűleg a nászéjszaka is nagyobb élmény, mint az utolsó éjszaka a nászúton. Szakmailag viszont nincs különbség az aranyak között, sőt talán a negyedik lett volna a nehezebb. Mert az újrázás problémákat vethet fel; például azt, hogy aki sokat nyert, óhatatlanul azt gondolhatja, hogy ez már mindig így lesz, és nehéz folyamatosan ugyanazzal a motivációval bemennie a vízbe. Az új játékosban pedig feszültséget gerjeszthet, hogy neki eddig még nem sikerült, és hátha most miatta nem fog.
– Máris szakmázunk, és Kemény Dénes szinte mindig edzőként, kapitányként szerepelt a médiában, a magánszférájáról elvétve árult el részleteket.
– Az inkább más médiumokat érdekelt. Sportlapban egyáltalán nem baj, hogy a vízilabdáé a főszerep, a magánemberről egyébként sem lehetett volna hatrészes sorozatot írni. Kétrészest azért igen, és előfordult, hogy tévériportban vagy éppen egy nagy interjúban a Playboyban a másik énem is megjelent.
– Utóbbi interjút történetesen én készítettem, némi nehézség árán. Mert fő szenvedélyére, a vadászatra terveztem építeni az írást, első kérdésem úgy szólt, egy állatorvos miként lőheti le az egészséges állatokat. Csakhogy erre ön azt felelte, a vadászatról nem akar beszélni, ám végül mégis kötélnek állt, sőt a cikk címe is az lett, „Csőre töltve”. Miért vonakodott ettől a témától, amely azóta egyik védjegyévé vált?
– Ön vett rá először, hogy a vadászatról egyáltalán beszéljek. Korábban arra figyelmeztettek nevesebb vadásztársaim, hogy ez nagyon kétélű dolog, mert Magyarországon összességében rossz a vadászok megítélése, és ha kitárulkozom, az balul is elsülhet. Ettől tartottam. Azóta viszont sokkal bátrabban beszélek róla, mert azt érzékelem, hogy jól fogadták, sőt ismeretlen vadászok jönnek oda hozzám a benzinkúton és megköszönik, amit a magyar vadászatért teszek. Mert elmondom, hogy ez tisztességes, etikus, sőt természetbarát elfoglaltság.
– Ha már itt tartunk, mennyiben keltett más hatást tíz éve, 2008 őszén, ha Kemény Dénes feltűnt egy benzinkúton, mint ma?
– Nincs különbség. Például nagyon megható volt, hogy aminap (november 26-án, hétfőn – a szerk.) egy könyvbemutatón jártam, és két szereplő, a saját sportágában két kiemelkedő szakember azért jött oda hozzám, hogy megszorítsa a kezemet.
– Amikor újraválasztották elnöknek, 2020-ig kapott mandátumot, de idén tavasszal bejelentette, hogy lemond, és ősszel így is tett. Nem azt kérdezem, miért, mert a válasz elől már több esetben kitért, hanem először azt, ez mennyiben volt az ön döntése…
– Az én döntésem volt, így több méltatlan helyzetet hárítottam el, és most nem csak magamra gondolok.
– Köszönöm, beérem ennyi pluszinformációval is, mert a kérdés azzal folytatódik, mennyire viselte meg, hogy így alakult?
– Azért nem viselt meg, mert egész életem a „lapozásokról” szólt. Mindig le tudtam zárni időszakokat, és teljesen ki is léptem belőlük. Ez először nem könnyű, mert úgy érzi az ember, elveszti a biztonságát. Így volt, amikor eligazoltam tizenhat évesen a BVSC-ből a Spartacusba, pedig addig nekem a vízilabda csak a Szőnyi úton létezett. Vagy amikor bekerültem az állatorvosi egyetemre, száz ismeretlen egyetemista közé. Akkor jöttem rá, mit jelent a múlt, amikor felnőttként arra sétáltam, ahol a gyerekkoromat töltöttem, láttam a régi házunkat, az ablakainkat, és nem dobbant meg a szívem. Mert az életünk igazából emberekhez kötődik. Como, ahol a kapitányi kinevezésem előtt éltünk, a világ egyik legszebb városa, amióta hazajöttem, háromszor tértem vissza oda, de mindig csak a barátaimat látogattam meg, sohasem a tájban gyönyörködtem. Lezártam az elnökségem hat évét is, ami egyébként sokkal nehezebb volt, mint a szövetségi kapitányi időszak.
A CSAPATA RONTOTTA EL AZ OLIMPIAI CÍMEIVEL
– Maga a feladat vagy a lezárása volt a nehezebb?
– A feladat, mert folyamatosan alakult ki konfliktushelyzet. Az elnököt az egyesületek küldöttei választják meg, viszont neki elnökként a sportág érdekeit kell képviselnie, ami sokszor szemben áll a klubok érdekeivel. Tehát azokéval, akik felkérték, megválasztották. Ezekkel csak akkor lehet szembe menni, ha nagyon megalapozottan teszed. Amikor megválasztják az elnökségi tagokat, mindegyikük azt mondja, a sportágat fogja szolgálni. Csakhogy nagy részük a klubokhoz kötődik, ezért az elnökségi üléseken többször figyelmeztetnem kellett őket: nem ezt ígérték a közgyűlésen.
– Akár a sportág helyzetét, akár a benne elfoglalt magyar pozíciókat tekintjük, mondhatjuk, hogy a legjobb tempóban szállt ki?
– December 10-én olyan FINA-kongresszusnak (a vizes sportágak világszervezete – a szerk.) nézünk elébe, amely a Szombathelyen és Berlinben is tesztelt kísérleti szabályokat meg fogja erősíteni. Így lesz, mert ismerem a testület működését. Az viszont csak két év múlva derül ki, hogy ez lendületet vagy újabb akadályt jelent-e a sportágnak. A FINA elhatározta a szabályok újraírását. Így pontos, nem változtatásról, hanem újraírásról van szó. Nyolcvan éve meghatározták, mi a szabaddobás, mi a kiállítás – ez a két legfontosabb ítélet –, de azóta kétszázszor változott a játék, ma már alkalmazhatatlanok az egykor megfogalmazott szabályok. A játékvezetők nem is alkalmazzák őket, de a póló az egyetlen sportág, amelyben ezt meg lehet tenni. Sőt meg is kell. Visszatérve a kérdéshez, annyiban jogos, hogy a nézőszámban a klubvízilabdát tekintve nem történt áttörés. Itthon és külföldön sem. Kevés csapat lépi át az elvárható határt, ők is elsősorban az egymás elleni, fontos meccseknek köszönhetően. Nem tudom, erre a problémára hogyan fog hatni a szabályújraírás, de az érthetőség segíthet. A válogatott mérkőzéseken tele van az uszoda, ám az más hívószó a szurkolók számára.
– Egyszer tőlem kérdezte, én hogyan tenném látványosabbá, vonzóbbá a pólót, mire azt feleltem, kiszivattyúznám a medencéből a vizet. Félig komolyan mondtam, mert ez a közeg lassítja és láthatatlanná teszi a sportágat. Ön szerint van megoldás?
– Saját lehetőségeinken belül lehet gyorsítani a játékot, Berlinben, a világkupán ez történt. Az viszont veszélyes kombináció, hogy egyszerre gyorsítunk, és csökkentjük a létszámot, az olimpiára nevezhető keretet tizenháromról tizenegyre. Az mindenképpen áttörést hozna a nézőszámban, ha sikerülne mindenki számára érthetőbbé tenni az ítéleteket. Mert most arányok, mérlegelések alapján születnek a játékvezetői döntések, nagyjából azzal a céllal, hogy befogják az edzők száját. Csakhogy a póló termék lett, és egy terméknek az a célja, hogy a lehető legjobban szolgálja ki a fogyasztót, azaz a szurkolót.
– A magyar pólóra ez különösen igaz, a közelmúlt eredményei alapján azonban a belátható jövőben bele kell törődnünk, hogy a világversenyeken körülbelül a 3–6. helyezés a realitás, a döntő pedig a bravúr kategóriája?
– Az 1986-os madridi vb óta egyértelmű, hogy a negyeddöntő a kulcsmeccs. Tulajdonképpen onnantól, hogy lefújják az olimpiai döntőt, mindenki elkezd készülni a következő olimpia negyeddöntőjére. Mert ha az érem a célod, ahhoz a negyeddöntőt meg kell nyerned. Vízilabdában kevés olyan csapat van, amelynek a negyeddöntő megnyerése evidens. Az amerikai női, esetleg a szerb vagy horvát férficsapat. Ezért nem mondanám, hogy számunkra a 3–6. hely valamelyike a realitás, mert ha megvan a negyeddöntő, 75 százalék, hogy a végén érmet kapsz, ha viszont nem kerülsz be a négybe, az ötödik helyért is meg kell verned két erős csapatot. A magyar póló ott tart, hogy olimpián, Eb-n, vb-n eljut a negyeddöntőig. Elég egyszerű tehát a cél. De még ez sem ennyire fekete-fehér, mert ha például az elmúlt két évben én lettem volna a kapitány, engem jobban zavarna a 2017-es budapesti vb-ezüst, amikor bennünk volt az arany, mint az idei, barcelonai Eb-n a 8. hely. Hosszú távon engem az aggaszt, a legfőbb reménység a férficsapat esetében most az, hogy egy tizennégy és tizenhárom éve válogatott, de átmenetileg a válogatottságot lemondó játékos (Varga Dénes és Hárai Balázs – a szerk.) visszatérésével kétszer olyan jók leszünk.
– Valakik valamit nagyon elrontottak, hogy ez így alakult?
– Igen, a csapatom, a három olimpiai bajnoki címével. Mert olyan tömeget vonzott az uszodába, hogy azt a meglévő vízfelülettel, edzői garnitúrával nem lehetett kezelni, nem volt meg hozzá a tapasztalat, nem volt rá stratégia. A mai fölgyorsult, alapvetően demokratikus és profit orientált világban nagyon nehéz gyermekkorban a kiemelkedő tehetségeket másképp kezelnie egy edzőnek, mert minden család, minden szülő, aki belenyúl a zsebébe, elvárja az azonos képzést. Ilyen mennyiségű gyereknek viszont csak akkor lehet azonos képzést adni, ha akinek több kellene, az a neki szükségesnél silányabb képzést kap. Erre egy példa: amikor Vámos Márton bekerült a válogatottba, ott még pólózni kellett tanítani, mert már attól kerettag lett, hogy balkezes, magas és gyors. Nemhogy nálam, még utánam, Tibornál (Benedek Tibor – a szerk.) sem volt kész játékos.
– A visszaeséssel, a nehézségekkel együtt, amíg a magyar póló a világversenyeken rendre eljut a negyeddöntőbe, és egyszer megnyeri, másszor elveszíti, a hagyomány és a relatív népszerűség a felszínen tartja a sportágat. Gyors és menthetetlen süllyedést az jelentene, ha a férfiválogatott egyszer lemaradna az olimpiáról. Látszik ennek a veszélye?
– Nem, de oda kell rá figyelni. Nekem annyival volt könnyebb dolgom, hogy a négy olimpiai ciklus során én egy-egy mérkőzés után mindig az újságíróktól tudtam meg, hogy éppen kijutottunk az olimpiára. Mert megkérdezték, örülök-e neki, én pedig visszakérdeztem, minek. Most nehezedtek a kvalifikációs lehetőségek, azt gondolom, az már jó eredmény, ha nem kell olimpiai selejtezőre menni. De ha kell is, onnan szerintem a fiúk nem tudnak kiesni. A lányoknál már nem ilyen egyszerű a helyzet.
A VÍZILABDÁS A PARTON IS KÉPVISELI AZ ÉRDEKEIT
– Ha most húsz évvel fiatalabb lenne, és mint 1996-ig comói középpolgárként élné az életét, a sportág és a magyar válogatott jelen állapotában hazajönne az első hívó szóra?
– Szerintem annak idején sem jobb magyar pólóért jöttem haza. Hogy mást ne mondjak, az FTC, amely itthon MK-döntőt játszott a Vasassal, a LEN-kupa selejtezőjében kilenc góllal kapott ki egy spanyol ellenféltől. Az atlantai olimpia negyedik helye 1996-ban messze nem volt olyan rossz eredmény, mint ahogyan azt itthon megélték, ezért volt olyan borús a hangulat. Hazaérve azt vettem észre, hogy a válogatott gyenge szereplésétől a leggyengébb csapatok edzői is úgy nekibátorodtak, hogy folyamatosan mondták nekem a „tutit”.
– Ha már eddig ilyen kritikusak voltunk, jegyezzük meg, hogy a modern sport két mételye szinte teljesen hiányzik a vízilabdából. Az egyik a mérkőzések manipulálása. Ennek mi lehet az oka? A pólósok nem csalnak, vagy ügyesebben csalnak?
– Nem érzékelem, hogy lennének fogadási csalások. Talán azért sincsenek, mert vízilabdában meg sem történhet, hogy az ellenfelénél négy-öt góllal jobb csapat kikapjon. A szoros meccseken viszont azért nem lehetne keresni, mert mind kétesélyesek.
– A másik „hiány”, illetve egyáltalán nem az, hogy vízilabdában nincsenek menedzserek sem, így nem viszik ki a sportágban meglévő pénzmennyiség tíz-tizenöt százalékát. Ez azért alakult így, mert a pólósok és az edzők karakánabbak, nincsen szükségük érdekképviselőkre, egymás szemébe merik mondani az igényeiket?
– Ez így van, ahogy egy vízilabdás a vízben is tudja képviselni a saját érdekeit, a parton is. Egyszer Sir Alex (Alex Ferguson, a Manchester United legendás menedzsere, Kemény Dénes barátja – a szerk.) mesélte, volt egy jobb-bekk a csapatában, mindig vele kötötte a legjobb szerződést, mert neki nem volt menedzsere. Aki az alkuszt küldte maga helyett, az sohasem járt olyan jól.
– A vízilabda két csúcsán már járt, volt három olimpiai bajnoki címet nyerő szövetségi kapitány, majd a legsikeresebb pólós nemzet országos szövetségének elnöke. Létezik még mindezek után bármilyen pozíció, feladat, amely ingert jelentene?
– A gyerekek szemének csillogása mindenképpen. Ha látom, ahogy örömmel, „bandázva” tódulnak be az uszodába, egyszerre köszönnek úgy kórusban, hogy tiszteletem, és közben már rugdossák egymást, mert bennük van a csibészség. Ha futballista lennék, azt mondanám, a gerozán szaga még mindig nagyon feldob. Az uszoda világától nem szakadhatok el, hiszen hatvan éve járok oda.
– Nyilván érti, mire, milyen érzésekre gondolok, amikor búcsúzásképpen azt kérdezem: szeretné megérni, hogy a jövendő egy magyar sikerkapitánya sorozatban négy olimpiai aranyat nyer a válogatottal?
– Még unokám sincs, nemhogy dédunokám!
Kemény Dénestől azt is megkérdeztem, melyik volt kapitányi pályafutása legemlékezetesebb hibája. Mert bár a sorozatban a túlnyomó többségben lévő diadalokat elevenítettük fel, nincs edző, aki ezerből ezerszer jót húzott. Másrészt ne feledjük, hogy a válogatott a Kemény-érában a három olimpiai és egy vb-arany megnyerése mellett három világbajnoki döntőt is elveszített; 1998 Perth, 2005 Montreal és 2007 Melbourne a három időpont és helyszín, amelyek közül Dénes a középsőt jelölte meg hibapontként, ezért: „Előre tudhattam, hogy három és fél hetet töltünk majd a tengerentúlon, és mivel majdnem minden játékos családos volt a keretben, ez megviseli őket. Mégsem tettem semmit ellene. Például sokkoló, de talán hasznos lett volna, ha a New York-i világligadöntő után egy hétre hazajövünk, vagy Montrealba érve azt mondom, uraim, négy napig nincs edzés, menjen mindenki, amerre lát. Ehelyett túl szabályosan mentek a dolgok, nem vettem komolyan a problémát, nem voltam elég bátor ahhoz, hogy valami durvát lépjek. Ezért olvadtunk el úgy a végére, mint a jégkocka a napon.” |