– Hogyhogy visszatért a nyugdíjból?
– A riói olimpia után, amelyen nyolcadik lett az általam irányított brazil válogatott, azt mondtam, hogy vége az edzői pályafutásomnak, és komolyan is gondoltam – válaszolta a Bernat Picornell uszoda lelátóján a nemrég a Pro Recco edzőjének kinevezett horvát Ratko Rudic, minden idők legeredményesebb vízilabdatrénere.
– Miért akarta befejezni?
– Nem volt több célom. Mindent megnyertem, többször is, és úgy éreztem, elég volt. Azt gondoltam, legfeljebb visszatérek, ha valamilyen érdekes projekt adódik.
– És jött a Pro Recco-projekt.
– A helyszínen néztem meg a Bajnokok Ligája nyolcas döntőjét Genovában, majd két nappal a hazaérkezésem után megkeresett Maurizio Felugo, hogy vállalnám-e a felkérést. Gondolkodnom kellett, de aztán igent mondtam.
– Mi motiválta?
– Talán a génjeimbe van kódolva, hogy a kispadon legyek. A Recco a világ legeredményesebb klubja, és úgy gondoltam, próbáljunk meg még egyet előre lépni vele. Ez tényleg olyan projekt, amelyben lehet alkotni.
Csak a legfontosabb eredményeket felsorolva: a horvát Ratko Rudic (70) játékosként olimpiai ezüst- és világbajnoki bronzérmes, illetve Európa-bajnoki második, Bajnokok Ligája-győztes. Szövetségi kapitányként öt válogatott szövetségi kapitánya volt, Jugoszláviával (1984–1989) kétszer szerzett olimpiai aranyérmet (1984, 1988), illetve az 1986-os vb-t is megnyerte. Ezt követően tíz évig Olaszországot irányította, munkáját olimpiai (1992), vb- (1994) és két Eb-győzelem (1993, 1995) fémjelezte. Ezt követően 2001-től 2005-ig az Egyesült Államokban dolgozott, majd hazája, Horvátország válogatottját dirigálta (2005–2013), 2007-ben vb-t, 2010-ben Eb-t, 2012-ben olimpiát nyert a válogatott, majd 2013-tól a riói olimpiáig a brazil együttes mellett dolgozott. |
– Gyűjteményéből szinte csak a Bajnokok Ligája-serleg hiányzik...
– Bár játékosként megnyertem már a legrangosabb klubsorozatot, edzőként még tényleg nem, és ez jó cél. Egyelőre nem látom pontosan a Recco esélyeit, de az biztos, hogy erős a csapat, nagyszerű játékosok alkotják, ráadásul szervezett a klub. Egyébként nem szoktam számolgatni, az az edzői filozófiám, hogy fogok egy csapatot, sokat dolgozok vele, és mindent megnyerünk. A Reccóval is ez lesz a feladat, illetve az, hogy a csapat elviselje a pszichológiai nyomást, hogy Bajnokok Ligáját kell nyernie.
– Emlékszik rá, mikor irányított legutóbb klubot, nem pedig válogatottat?
– Hogyne, dolgoztam a Partizannál, mielőtt Olaszországba költöztem. Nincs nagy különbség a két kihívás között, olyan a munka, mint az orvoslásban. Míg azonban a válogatottnál sebésznek kell lenni, gyorsan dönteni, vágni a műtét során, a klubban az a feladat, hogy felismerd és gyógyítsd a problémát.
– Mennyire szólhatott bele a Recco igazolásaiba? Akart magyar játékost szerződtetni?
– Néhány pólóst ott találtam, néhányról jeleztem, hogy szeretném a csapatban látni. Nagyszerű magyar játékosok vannak, a Reccónak is érdekes volna, ha lenne magyarja. Van, akit szívesen leigazolnék, de nevet nem mondok. A magyar klubok azonban gazdaságilag jó helyzetben vannak, nincs nagy motivációja a honfitársainak, hogy Olaszországba jöjjenek.
– Régen ez másként volt, sok magyar játszott ott. Szükség lenne erre ismét?
– Általában véve azt mondom, hogy hasznos, ha a játékos – és akár az edző – megtapasztalja, milyen nem a hazájában játszani, egy másik mentalitást megismerve jobbá válhat. Ugyanakkor azzal sincs gond, ha valaki a teljes pályafutását egyetlen egyesületben tölti.
– Mennyire követi a magyar vízilabdát?
– Figyelem, hiszen Kemény Dénes nagyon jó barátom, és több edzővel is jó viszonyt ápolok. Ami a mostani válogatottat illeti, van potenciál a csapatban, kedvelem az edzőt, Märcz Tamást. Még munkafázisban van a csapat, alakul, de az elkövetkező években odaérhet az érmes helyekre, ahol a magyar vízilabda helye van.
– Ha már Kemény Dénest említette: volt önök között rivalizálás, hogy ki az eredményesebb edző?
– Ugyan, dehogy. Mármint amikor megérkeztünk egy-egy versenyre, persze mindegyikünk nyerni akart, ám egyébként nagyon jó a viszony köztünk, tartjuk a kapcsolatot, és mindig is remekül együtt tudtunk működni.
– Visszatérve a korábbi mondataihoz: ezek szerint nem kell aggódnunk a magyar férfivízilabda jövője miatt?
– Nem, mert látszik, sokat tesznek azért, hogy erős csapatot alkossanak. A játékosok fiatalok, de egyre jobbak lesznek, csak türelmesnek kell lenni.
– Az összképet nézve a sportág jövőjéről mi a véleménye? Meg kell újítani a szabályokat?
– Nemcsak a szabályokat, hanem a vízilabda minden részét is. Aktívan tevékenykedtem a javaslatok megalkotásában, amelyeket a nemzetközi szövetség, a FINA komolyan is vesz. A marketing területén, a szervezeti felépítésben és a fejlesztésben is változásokra van szükség, a tokiói olimpia után pedig fontos előre lépni. Lényeges, hogy közelebb vigyük a fiatalokhoz a sportágat, hogy minél többen kezdjenek el játszani, ezért kell sokat foglalkozni a gyerektornákkal. A közösségi médiában is hangsúlyosabban kell megjelenni, és a televíziós közvetítésben is érthetőbbé kell tenni a sportágat. Összességében viszont nem féltem a vízilabdát, egyre jobb lesz.