Nem kötelező – Ballai Attila jegyzete

Elkerülendő a cinikus vagy szánakozó mosolyokat, szögezzük le: idilli, elméleti megközelítéssel kezdjük.

Sportoló, csapat, válogatott számára nincs, nem létezhet magasztosabb, fontosabb, becsesebb esemény a hazai rendezésű világversenynél. A lelátón ezrek szorítanak értük, köztük a nagypapa, aki évtizedek óta arra várt, hogy egyetlen villamosjeggyel utazhasson ki a vb-re, és végre itthon lássa a fiúkat/lányokat, no meg az unoka, aki most kötelezi el magát egy életre a sportág mellett; majdani játékosként, szurkolóként, szponzorként, egyik jobb, mint a másik.

Az átvirrasztott éjszakáktól karikás szemű szervezők, az ezúttal okkal pöffeszkedő mecénások, a mindig ok nélkül bájgúnárkodó celebek, a fontos és fontoskodó közéleti személyiségek, a forintjaikat hónapok, talán esztendők óta kuporgató, egyszeri drukkerek közös nevezője a vágy – győzelemre, dicsőségre, valós teljesítményre épülő eufóriára, összetartozásra. Mi lehet vonzóbb annál, mint a fél város, ország, nemzet kedvére, üdvére tenni?

Zseniális írónak, természettudósnak és még ezernyi hivatás géniuszának sohasem adathat meg e pillanat. A sportolónak bezzeg nem kell egyebet tennie, mint a nagy meccs döntő pillanatában éles szögből úgy eltalálni a hosszú sarkon a kapufát, hogy befelé pattanjon a labda.

Mindezt itthon, egyszer az életben, az örökkévalóságért. Akit ez nem érint meg, azt nem ítéljük el, ahhoz egyszerűbben szólunk, az ő szempontrendszere szerint. A magyar sport története legrangosabb hazai rendezésű eseményére, a júliusi vizes vb-re készül. A magyar vízilabdázót nemzetközi összevetésben talán minden egyéb szakma művelőinél – kőművesnél, mikrobiológusnál, magasugrónál – jobban, sokkal jobban megfizetik.

Ennek alapja a sportág presztízse, ami a kilenc olimpiai bajnoki címből táplálkozik. Természetszerűleg mindet a válogatott nyerte. Amely a legutóbbi két olimpián az 5., a legutóbbi vb-n a 6. helyen végzett. Még egy-két baki, és elhalványul a nimbusz, elfogy a pénz. Az Alsógöd–Felsőgöd bajnokin szerzett tíz káprázatos csavargóllal sem lehet majd milliókat kaszálni, mert a rendszer roskad össze. Ezért kell a montenegróiakat, a horvátokat akár tetszhalott állapotig hajtva is legyőzni.

Mert akinek a póló nem életformája, hanem pénzkereseti forrása, és ezért esetleg úgy gondol a vb-re mint nyári melóra, ami sok erőt elvisz, de kevés suskát hoz, az súlyosan téved.

Már a saját jövőjét is veszélyezteti, az utódokét pedig tönkreteszi. Miközben ő a maga jelenét Kásásnak, Kiss Gergőnek, Faragó Tonónak, Gyarmati Dezsőnek, Komjádi Bélának köszönheti. Mindezek dacára persze nem kötelező válogatottnak lenni.

Mint ahogyan nem kötelező vízilabdázni sem.