„A mai napig nem dolgoztam fel a Rióban történteket”

– Az olimpia után két héttel váltottunk üzenet, de akkor éreztette, még nem áll készen erre a beszélgetésre, most viszont önként jelentkezett. Eljött az ideje, hogy megforgassuk a tőrt a szívében?
– Mondhatjuk így is – kezdte Takács Orsolya a BVSC-uszoda büféjének sarkában.

– Ennyire nehéz volt feldolgozni a Rióban történteket?
– Ennyire nehéz lesz. Merthogy a mai napig nem dolgoztam fel. Első lépés az, hogy magamban tegyem helyre és ahhoz még mindig idő kell. A klubbeli feladatok feledtetik részben ezt a rossz érzést, de alapvetően mindig ott marad az összetört szívemben. Rióban úgy fogalmaztam, hogy a negyedik hely egy rossz álom és fel fogok ébredni, most már felébredtem, csak megmaradt az álom.

– Pedig ilyenkor szokták azt mondani a sportolók, hogy a következő meccsre kell kocentrálni és túllépni a vereségen.
– Most ez nem állja meg a helyét.

– Azért, mert az olimpiáról beszéltünk?
– Igen, és mert harmadszor történt meg velem, ráadásul úgy, ahogy. Nyilván gond, hogy negyedik, nyilván az is, hogy harmadszor negyedik, de az, hogy így negyedik, az lesz a feldolgozhatatlan. Akár éveken keresztül is, örökké bántani fog. Az elején nem aludtam, utána már tudtam, de ott motoszkál a fejemben. A kezünkben volt a bronz. Pontosabban félig.

– Amikor felriad, akkor mi villan be? Például, hogy az utolsó hátránynál mást kellett volna tenni?
– Igazából az egész meccs ugrik be. Minden egyes kapott gól, rossz megoldás és hát legtöbbször a végjáték. Hogyan lehetett volna jobban, okosabban? Visszanéztem azonnal, lett volna megoldás, az utolsó támadásnál és a védekezésnél is. Annyira gyorsan pörgött minden, maga a meccs is nehéz volt, egyszer csak feleszméltem, és már vége volt.

Ugyanúgy, mint az Eb-n

– Mi segít a nehéz helyzetben?
– Négy hetet pihentem, akkor teljesen másra fókuszáltam, próbáltam elterelni a gondolataimat. Ahogy aztán vissza kellett állni a munkába, saját magammal kell egyensúlyba kerülnöm. Mi történt velem az elmúlt bő tíz évben, a három olimpia alatt és konkrétan Rióban. Voltak szép dolgok, amikre emlékezni kell, egyelőre azonban nehéz.

– Például ön az egyetlen aktív magyar játékos, aki világ- és Európa-bajnok. Sőt, az Eb-arany friss emlék is.
– Ennek a generációnak az Eb-arany volt az első közös győzelme, addig semmit se nyertünk együtt, és annyira közel volt az Eb és az olimpia, hogy próbáltunk oda visszanyúlni. Ami ott működik, ahogy ott csináltuk.

– Le akarták modellezni az egészet?
– Pontosan

– De ez sok volt így?
– Nem, csak éppen teljesen más világverseny, az olimpiát nem lehet egy Európa-bajnoksággal összehasonlítani. A játék attól működhetett volna, de sajnos ott is leragadtunk egy kicsit, hogy ha az Eb-n működött, akkor miért ne működne az olimpián. Hiába dolgoztunk együtt nyolc hetet, sokat nem tudtunk előre lépni ahhoz képest, ahol abbahagytuk, mert az alapdolgok nem működtek.

– Miért?
– Örök talány, nem tudom. Talán nem bírtuk annyira félrerakni az egót, mint az Eb-n a kazanyi világbajnokság kilencedik helye után. Alapvető kérdés, hogy ki mennyire tudja a csapat érdekében ezt félretenni, és hiába akarta az egész csapat ezt, valamiért nem állt össze.

– Ezt már a felkészülés során is érezte?
– Az egész felkészülés rezignált volt. Sok probléma, sérülés volt, ami öngerjesztő folyamat, és ha valami nem sikerül, mindenki elkezd agyalni, Bíró Attila és a játékosok is, feszültebb lesz a légkör, míg az Eb-n minden jött magától. Volt egy-egy külföldi túra és hazai torna. Csakhogy amíg a miskolci tornán remekül játszottunk, addig a BENU-kupán fájó módon kaptunk ki az olaszoktól és ikszeltünk a spanyolokkal. Az egész felkészülés során nem volt meg az ugródeszka, mert nem nyertünk.

Erősödés helyett kétségek

– Elég lett volna egyetlen pont, egy momentum, egy pozitív visszacsatolás?
– Simán. Hogy elhiggyük, olyan jók vagyunk, mint januárban. Megcsináltunk mindent, csak az hiányzott, ami felemelt volna minket.

– Az ötméteresekkel megnyert negyeddöntő sem segített?
– Ott a sokévi munka, a fogcsikorgatás jött ki belőlünk, hogy így is tudunk nyerni, de lehetne máshogy is. Az eredmény önmagáért beszél, még ha vért izzadós is volt. Fájdalmat a spanyolok ellen elveszített csoportmeccs okozott, mert Rióban voltunk a legközelebb hozzájuk, és hülyeség a spanyol-fóbia, mert nincs ilyen. Nem szoktam a külső körülményekkel foglalkozni, de ott voltak minket sújtó döntések. Ha az a meccs másként sikerül, az egész olimpiának más a képe és a negyeddöntő után ez köszönt vissza. Már Kínát is verhettük volna több góllal, de nem állt össze a védelem és a kapusok se találták a helyüket. Nem úgy jöttünk ki abból a győzelemből, hogy még jobban megerősödve, hanem kétségekkel.

– Utólag látja, hol lehetett volna megjavítani, jobbá tenni?
– Ha visszagondolok, voltak intő jelek. Csernus Imre pszichológussal is sokat beszéltünk arról, hogy milyen nehéz egy győzelem után visszaállni a sorba, megújulni és ugyanúgy alázatosan dolgozni. Ő mondta, nagyot lehet fentről bukni, és ez a megteremtett önérzet ütött vissza. Ha Belgrádban ennyire együtt voltunk, ennyire jók voltunk, akkor most miért ne sikerülne? Közben viszont el kell fogadni a tényt, a sport nem ilyen. Dolgozhatsz akármennyit, mégis lehet, hogy soha nem kerülsz oda és nem fogod visszakapni, amit beletettél.

Szembejön a saját fényképe

– Az sem igazságtalan, hogy három olimpiai negyedik helye van?
– Nem tudom. Valamiért nekem ez jutott. Mellett viszont sokat kaptam a vízilabdától. El kell fogadni, vannak ellenfelek, mások is sokat dolgoznak, de nyilván azért edzek, hogy győzzek, ezért dolgozom. Valamiért az olimpiai nem adatott meg, bízom benne, hogy az élet tartogat még nekem valamit, mit visszakapott a beletett munkáért cserébe.

– Eljöhet majd az az idő, amikor azt tudja mondani, „értékelem, hogy háromszoros olimpiai negyedik vagyok és az egyetlen női pólós, aki háromszor jutott olimpia elődöntőbe”?
– Ezt most is értékelem. Akkor tudom igazán, amikor kapom a külső visszajelzéseket. Lejövök az uszodába és szembejövök a saját fényképemmel, meg a kislányok a klubnál mondogatják, hogy ne hülyéskedjek, a világon rengetegen szeretnének olimpiai negyedikek lenni. Persze ez egyrészt sebtapasz, másrészt nem, mert tudom, hogy mennyire közel volt és hányszor megtörtént.

– Mivel adhatja vissza az élet az elvesztett ötkarikás érmeket. Egy másik olimpiával?
– Azzal biztos, hogy nem. Pontosabban nem biztos, mert sose mondom, hogy soha, de most úgy érzem, hogy nem lesz újabb olimpia már a karrieremben. Többek közt a különböző problémák miatt, itt fáj, ott fáj, nem könnyű mindig. Alapvetően az olimpiai terveztem, aztán jött a 2017-es budapesti világbajnokság. Nem gondolom, hogy kérdés lett volna-e a fejemben, hogy akarom-e, csak azt volt nehéz vizualizálni, hogy minden ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig. Pihenek négy hetet, aztán belevetem magam a melóba.

– Épp a minap beszélt arról Ungvári Miklós, hogy az olimpia után hatalmas ürességet érez, hiszen négy év csúcspontja a játékok, és amikor véget ér, esetleg nem is sikerül, úgymond nincs semmi utána. Vagy azért edz újra, hogy játszhasson az UVSE ellen.
– Nem tudom, mi változott volna meg, ha összejön bronzérem, de ugyanezen a széken ültem és beszélgettem Petrovics Mátyás edzővel, s az került szóba, hogy mi az, ami éltessen, illetve előre vigyen. Hiszen olimpia már nem fog. A hazai vb igen, mert 2014-ben az Eb-n megtapasztaltam, milyen itthon játszani. A szívem mondja, hogy igen, az eszem azonban nem annyira. Azóta persze tisztul a kép, kezdek visszajönni, de pontosan ezt az ürességet akartam mondani. Nincs előttem az, hogy na, akkor most ennek vágjunk neki.

– A BVSC férficsapatát edző Märcz Tamás azt mondta önnek, hogy hülyeség lenne veszni hagyni a hazai vb-t. Nem akar újra hatezer ember előtt vízilabdázni?
– De, de! Beszéltem pszichológussal is, mert kértem segítséget, ő is azt mondta, érzi rajtam, nagyon akarom, csak a megvalósítást nem látom magam előtt. Hülye lennék, ha azt mondanám, hogy ez nekem nem kell. Ki az, aki azt mondja, hogy nem? Főleg, mert tudom, hogy szükség van rám, Biró Attilától kezdve sokakon át ezt a visszacsatolást kapom, kell a munkám, és így azért sokkal könnyebb a döntés. Csak, hát ahhoz kell még az idő, hogy ugyanaz legyek, aki voltam az olimpia előtt.

A név kötelez

– Bíró Attila válogatott, illetve Petrovics Mátyás klubedző mennyire partner abban, hogy az őszt lazábbra vegye?
– Teljes mértékben. Matyival beszéltem először, támogatott, az edzésprogramot is ennek megfelelően állítjuk össze. Kedvező nem lehet persze, mert akkor otthon ülnék a tv előtt, de az a cél, hogy segítsen abban, hogy decemberre olyan 70-80 százalékos állapotba kerüljek. Matyi szerint simán meglesz, én azt mondom, célkitűzésnek jó, a lényeg, hogy folyamatosan beszélünk, mit érzek, mi a jó nekem. Nagyon sok segítséget kapok tőle. Neki is érdeke, hogy ugyanaz legyek és nekem is, hogy a Takács Orsolya nevet ne romboljam le azzal, hogy nem úgy edzem, játszom, nem olyan a hozzáállásom, mint az elmúlt tizenkét évben. Bíró Attilával is beszéltem, a maga laza stílusában elmondta, jövőre van konkrét és fontos esemény, addigra kellek neki és az legyek, aki eddig voltam. Megjegyezte, felőle akár egész ősszel pihenhetnék.

– Most éppen fáj a dereka. Mennyire használja el az ember az évtizednyi csúcsterhelés?
– Nem érzem, hogy elhasználódtam volna. Tök jó dolog, hogy mindig számítottak rám és folyamatosan azt a visszajelzést kapom, hogy jó, amit csinálok. Nagyon örülök annak, hogy idáig elértem, a fizikai terhelést ellensúlyozza az érzés, hogy szükség van rám.

– Csak a dereka, vagy más is fáj?
– Soroljam?

– Ennyire sok a baj?
– Nem arról van szó, hogy állandóan fáj valamim, inkább azt nehéz elfogadni, hogy ha most felmegyek a lépcsőn, s esetleg beszúr a térdem, akkor három hétig fáj. Óriási félelmem, hogy ezt nem tudom kontrollálni. Sok mindent szeretek kontrollálni, és ez még jobban zavar, mint a fájdalom. Itt jön be a képbe az, hogy Petrovics Mátyás partner mindenben, akár a vízben, akár a kondiban, megérti, ha valamit nem csinálnék, vagy mást csinálnék, támogat ebben.

– Viszont most is mosolyog, azért jobban érzi már magát?
– Alapvetően igen. Sokat segítenek a csapattársak, hogy velük vagyok, az önbizalmamat, önértékelésemet segítenek visszaadni. Akármerre járok a világban, azt tapasztalom, sokan szorítottak nekünk és ezzel nagyon jó szembesülni.

Csak az érmek vannak kint

– Rióból hozott haza valamilyen emléket?
– A szokásos bögrét. Minden olimpiáról van egy.

– Abból kávézik reggelente?
– Nem, egy vitrinben van.

– Egy éremre nyilván jó ránézni, de egy – negyedik helyre emlékeztető – oklevélre, vagy egy bögrére is?
– A lakásban csak a válogatott érmeim vannak kint, a bögrék nem, azok csak jelzik, ott voltam az adott olimpián.

– Az érmekből viszont lehet erőt meríteni.
– Ezért is tartom fontosnak elmondani, mennyien segítettek abban, hogy egyáltalán negyedikek legyünk. A BVSC-ben például, ahol megteremtették a lehetőséget, hogy itthon játszhassak, s nem külföldi klubban kelljen az olimpiára készülnöm. Sokan voltak mellettem, és ez nem kap elég hangsúlyt. Ha csak a derekamat vesszük, Moldvai Ildikó gyógytornász rengeteget szenvedett velem. Annyian részt vettek ebben a negyedik helyben – ne nevezzük csalódásnak –, a szívüket-lelkület kitették a háttérben, ahogyan mi a pályán. Csak soha senki nem említi meg őket, nem hangsúlyozzák eléggé a szerepüket. Óriási elismerés, hogy minket hányan segítenek, akiknek lehetek azért, hogy ott voltam Rióban. Mentem este tízre masszázsra, vagy reggel nyolcra gyógytornára, és ez most csak két példa. A bajnokságot is úgy írták ki, hogy jó legyen a válogatottnak, közös az érdem, és valóban érdem, hiszen ott voltunk az olimpián, sikerült kijutnunk.

– Azt már tudjuk, hogy folytatja. Egy szezonra szól a döntés?
– Egyelőre egy év. De a válogatottra gondol?

– Nem csak arra, összességében.
– Ha nem a mostani szezon végén lenne a pesti vb, akkor lehet azt mondanám, lazázom egy évet, aztán visszajövök a válogatottba, ahogy a fiúknál is bevett szokás volt. De ez így most nem működik. A válogatottnál egy szezonra látom a folytatást, a klubnál hosszabban is, mindent megkapok, azt mondják, hogy szükség van rám, hogy átadjam a tapasztalataimat, legyen valaki a fiatalok előtt, aki a legjobbak egyike és itt járkál közöttük minden nap. Klubszinten még lehet csinálni, addig amíg nem égetem magam a vízben. Visszafogott edzésmennyiséggel.

– Ha három év múlva itt ülünk ugyanennél az asztalnál, s arról beszélünk, hogy jól megy a játék, akkor...
– Ezt a kérdést tartsuk meg akkorra.