Emelt fővel zárt a Vasas

Nem sikerült tehát a bravúr, a félelmetes hangulatú, hétezer megvadult, ünneplésre készülő hazai szurkoló előtt kikapott a Vasas. Kikapott, mert az első negyedben talán nyomasztólag hatott rá a légkör, kikapott, mert a 4–1-es hátrány soknak bizonyult, kikapott, mert a hat emberelőnyéből egyet értékesített, kikapott, mert… és itt ingoványos talajra érkeztünk. Nyilvánvalóan rontja az összképet, hogy egy-egy vereség alkalmával a játékvezetőkben keressük a hibát, de higgyék el, szólni kell róluk. Szólni, hiszen a horvát, görög duó (ide vesszük az olaszokat, s máris a pólózás nagy, háttérből irányító triumvirátusánál vagyunk…) rendkívül "okosan” vezette a derbit, szinte észrevehetetlenül tolta a Posillipo szekerét. A Varga Zsolt vezérletével fantasztikusan küzdő, szép lassan felzárkózó angyalföldiek azonban az utolsó percben rákényszerítették a fehér ruhás urakat arra, hogy főszerepet vállaljanak: az egyenlítésért, a hosszabbításért adogatott az utolsó felvonásban mentálisan és fizikailag is a nápolyiak fölé kerekedő magyar együttes, ám a bírák elvették az esélyt tőle. Egy módfelett megmosolyogtató kontrafault pecsételte meg a Vasas sorsát – amin persze senki sem derült honfitársaink közül a Scandone uszodában.

"Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs, minősíthetetlen ítélet volt” – puffogott egyöntetűen még fél órával a lefújást követően is a piros-kékek vezérkara, amely a játékosokkal egyetemben nehezen törődött bele a megmásíthatatlanba. Mindazonáltal dőreség lenne csak a bírókra fogni az utolsó KEK-serleg elhódításának elmaradását, mert a három lőtt gól a megannyi kontrától függően három lőtt gól, amivel, valljuk be, képtelenség egy ilyen meccsen nyerni.
"Sajnálom, mert meglehetett volna” – mondta tömören az olaszok ünneplése közben a csata kiemelkedően legjobb teljesítményét nyújtó Kósz Zoltán, aki káprázatos bravúrok sorozatával tartotta a lelket csapatában. Ha ő nem véd ily zseniálisan (ahogy hetek, hónapok óta teszi), most nem sopánkodhatnánk a záróakkord lélekromboló mivoltára emlékezve…
"Nagy csata volt, de sikerült, megvan végre valahára a KEK is” – fújt egy nagyot a rajongók körében a Posillipo ásza, Kásás Tamás, aki ezzel a győzelemmel egyedülálló bravúrt hajtott végre: az egyetlen magyar pólós, akinek mindhárom klubtrófea a birtokában van. Ez amúgy annyira felvillanyozta klasszisunkat, hogy a legjobb formáját idézte, mosolygott, mindenkihez volt néhány kedves szava, azonnal teljesítette néhány szomorú Vasas-szurkoló kérését, sálat szerzett nekik. Az olaszok másik magyar bajnoka, Steinmetz Barna is kaján vigyorral fogadta a gratulációkat, miközben végig azon iparkodott, miként járhat a kiutazó családja, a mama és a papa kedvében. Maradjunk annyiban, ezzel a sikerrel megtette – még ha a szülők másik szeme érthetően sírt a Vasasban körömszakadtáig küzdő fiú, a védekezésben elsőrangút nyújtó Ádám, a magyar gárda miatt…
"Mindent megtettünk, emelt fővel mehetünk haza. Ez a mérkőzés is bizonyította a csapat erejét” – vélekedett Földi László, akinek szavaival csak egyet lehet érteni. Egyetértett volna az a Somossy József is az edző szavaival, aki odahaza, a Petőfi Rádió élő közvetítését hallgatta, az a szakvezető is, akinek a pólósokkal közös munkáját dicséri az, hogy a Vasas újfent KEK-fináléban szerepelhetett, felejthetetlen perceket szerezve ezzel a sportág rajongóinak. Csak azt a kontrafaultot tudnák feledni…