Kapitányként is legenda lehet

– Olyasmi történt, amire eddig nem nagyon volt példa –árulta el Faragó Tamás.
–Ne csigázzon!
–Az istenért sem akartak elaludni. Annyira hiányoztam nekik, hogy végighancúrozták az éjszakát. Együtt mulattunk, játszadoztunk az érmemmel, jól éreztük magunkat.
–Akkor az annyi, mint két kialvatlan éjszaka.
–No igen, de ez a második mindent megért.
–Aztán jött a reggel, a kocogás, az utca.
–Ne is mondja! Ugyanazt érzem, mint az itthon megnyert Európa-bajnokság után: a közvéleményt foglalkoztajta a női válogatott, velünk örül a sikernek. Mindenhol megállítanak az emberek, az autókból dudálnak, integetnek, gratulálnak, ami mondanom sem kell, remek érzés. Aztán ott van a Matáv Pólósuli. Lementem hozzájuk, elvégre nem állt le az élet, erre mi történik? A gyerekek Tamás bácsit akarják köszönteni. Meghatódtam.
– Mi a titka?
–Titok? Nincs titok. Tehetséges, becsületes nőkkel van dolgom, akik többnyire hallgatnak is rám. Érvényesül az igazságosság, mindig a legjobb tizenhárom játékos alkotja a válogatottat, nincs mese, nincs megalkuvás, ami rendkívüli motivációt jelent a számukra. Ez a fejlődés alapja, a játékosok önmagukat edzik, megszerzik az általános kondíciót, tudják, nem lehet lemaradni, mert vannak beugrásra kész játékosok. Ezúttal sem történt másként: Sipos Editet és Rédei Katát kiszorították a csapatból. Versenyhelyzet van.
– Együtt hallottuk az uszodában, hogy az Egyesült Államokban ötven olyan edzőt fizet, foglalkoztat a szövetség, akik csak a nőket edzik. Nálunk egyelőre jó, ha van ötven számításba vehető vízilabdás lány. A logika nem azt diktálná, hogy legyőzik őket.
–A logika összetett kérdés. A szakág rohamtempóban fejlődik szerte a világban. A tengerentúlon, Ausztráliában és Európában is. Jönnek fel a görögök, a spanyolok, és a háttérben megbújó hollandokat se feledjük. Lehet, hogy máshol nagyobb a merítés, de a tehetségünk vitathatatlan, sok mindent kárpótol. Mindazonáltal hihetetlen, hogy az utóbbi másfél esztendő alatt mennyit fejlődött a szakág, különösen a fizikum terén. Huszonötről harminc méterre növelték a játéktért, azt hittem, ez tönkrevágja a játékot egy darabig. Tévedtem, erről szó sincs, az öt méter plusz meg sem látszik, mindenki bírja az iramot. Hiába, még engem is meg lehet lepni.
–Lányai is így tettek önnel?
–Attól függ, mire gondol. Ha a döntő után történtekre, akkor azt mondom, igen. Boldogan mentem hozzájuk, erre nem bevágtak a műugrómedencébe…?!
– Ön is rafinált volt: három másodperccel a vége előtt kért időt. Fogadni mernék, már a futását tervezte.
–Persze. Mondtam, nyugodjanak meg, semmi hülyeség, megvan a meccs. Visszamentek, nevettek, én meg készenlétben álltam. Aztán spuri. Tudja, kicsit gyerekes dolog bedobni az edzőt, a Margitszigeten is ezért rohantam el. De ha ez kell nekik… Belöktek később, de nem haragudtam rájuk, aranyosak, őszinték voltak. Szeretem, ugyanakkor féltem is őket.
–Félti? Mitől?
–Védtelen a csapatunk. A Világkupán is elmentünk a technikai értekezletre, ahol minden riválisunkat a legmagasabb szinten képviselték. Kivéve bennünket. Csak a magyar együttes volt magányos. Nem tudom elhinni, hogy a nemzetközi szövetségbe ne lehetne valakit bejuttatni. Itt van például a közelgő olimpiai selejtező. A FINA emberei elmennek Uruguayba, és maguk között eldöntik, hogy Amerikában vagy Olaszországban lesz a női selejtező. Miért? Milyen alapon? A magyar szövetségnek igenis tiltakoznia kell, demonstrálni, hogy ezzel nem ért egyet. Ha el van döntve végérvényesen, ha nem. Nélkülünk hoznak döntéseket, ez szomorú. Amúgy is két-három góllal jobbnak kell lennünk az ellenfeleknél, hogy ne érjen bennünket meglepetés.
– Igaza van, említhetnénk a bíráskodást is, ám a sporttörténelmi siker csak nem tudja elvenni a kedvünket.
–Valóban, de nem ülhetünk a babérjainkon. Szép a jelenünk, de szépnek kell lennie a jövőnknek is.
– Ha így folytatják… A meglepetésnél amúgy erre céloztam: gondolta volna, hogy ismét végigverik a mezőnyt?
–Hittem. Hittem, mert mindenre képes játékosaim vannak. Tudtam, ha az átlag felett teljesít mindenki, nehéz megállítani bennünket. Így is történt, ráadásul többen is extrát nyújtottak. Gondolok itt elsősorban Sós Ildire, Stieber Mercire, Pelle Anikóra, Primász Ágira és a torna felfedezettjére, Zantleitner Krisztinára. Utóbbi esete is bizonyítja, vannak még rejtett tartalékaink. Most buliznak a lányok, hadd bulizzanak, a következő évtől úgysem lesz rá sok idejük. A világversenyeket ugyan felhasználhatjuk a mindinkább közelgő olimpiai selejtezőre –mert nem titok, amióta együtt vagyunk, erre készülünk –, de észnél kell lennünk, hiszen a magyar pólóstól mindig elvárják a sikert, legyen sz akár a férfiakról, akár a nőkről. Szóval itt van ez a kettőség, amit nekünk meg kell majd oldani.
–Azért addig is mulat egy keveset a játékosaival?
–Én? Dehogy! Annyit voltam velük mostanában, megérdemlik, hogy egy darabig ne lássanak…

Káprázatos mérleg a montreali bajnokkal: 85.185%

Imponáló mérleg. Amióta Faragó Tamás átvette a válogatott irányítását, megállíthatatlanok a lányok. A 27 lejátszott hivatalos meccsükből huszonkettőt megnyertek, és mindössze három alkalommal szenvedtek vereséget. Mindezt úgy, hogy három világverseny szerepelt a programban, s mindezt úgy, hogy a háromból két vereség nem is ezekre, hanem a nemzetközi tornákra tehető. Érdekesség, hogy a vereségek rovatot csak egyetlen ellenfél, az olasz rivális írja, akikkek szemben a perthi középdöntőben egyenlítették ki a számlát a mester tanítványai.