A hódítás újabb állomása

Amúgy a margitszigeti Eb-példát tessék alapul venni. A koreográfia ugyanaz volt ily távol a hazától, az ötödik kontinensen is: csak nehogy bedobják.
Vagy mégis?
Lefújás után, tíz perc múlva: "Gyerünk, itt jön, kapjuk el!”. Tizenhárom hölgy vetette magát rá, nem volt pardon. A Challenge Stadion műugrómedencéjének táblájára pillanatok alatt kiírhatták volna: megtelt.
Megtelt, a sporttörténelmet író magyar női pólóválogatottal.
Volt már vb-arany (1994), Eb-arany (1991, 2001), most már Vk-elsőség is van a tarsolyban!
Nem csodálatos?
– Ilyen nincs! Csak gratulálni indultam hozzájuk, erre nem bedobtak?! Ha el tudnak kapni a végén, az oké, na de enynyivel utána…
– Tamás, nem te szoktad nekik azt mondani, hogy a második szándék náluk jobb, mint az első?
– Valóban. Ezek szerint szó szerint értették. Megbocsátok nekik.
A derűs párbeszédet Faragó Tamás és Györe Lajos edző között csodazöld pázsiton, papagájoktól hangos pálmafák között, egy hófehér luxusautó mellett tessenek elképzelni. Idilli kép.
"Megálmodtam, de senkinek sem mondtam meg” – mosolygott Stieber Mercédesz is, a csapatkapitány, a rendíthetetlen klasszis, a csapat esze és katalizátora. Akit lefogtak az amerikaiak, aki ismét alájátszott társainak. Petri vezető gólja után is spannolta a többieket: "gyerünk, gyerünk, csak keményen.”
Keményen mentek. Az érvényesülés módja nem lehetett más. A tengerentúliak ellen nem lehet más. Erősek, a legerősebbek a világon, nyugodtan mondhatjuk, a férfipólót játsszák.
Izomból.
Mindazonáltal a rafinériát sem irtja ki ilyenkor játékából a magyar hölgykoszorú, ha lehet, a nagy adok-kapok helyett a mellékutat választja. Az 1–1-et jelentő találat is így született: Sós Ildikó védett (hányat a tornán, jó istenem!), Benkő Tímea megúszott, a rárontó védő mellett leheletfinoman ívelt Pelle Anikó kezére, aki azonnal tüzelt.
Második negyed: minden változatlan. Óriási vízibirkózás. Primász Ágnes és Valkay Erzsébet belőtt egy-egy fórt, ám a túloldalon ugyanez volt a helyzet. A harmadikban úgyszintén, 4–3-ide (Zantleitner Krisztina sokadik akciógólja!), 4–4 (Estes előnyből), Benkő Tímea 5–4 (élete első világverse-nyének aranycsatájában hogy bevágta a fórt!), Munro 5–5 (az ötödik USA-előnytalálat).
"Hihetetlen, hogy mire állítottak ki bennünket…” – csóválta a fejét Szremkó Krisztina, aranyéremmel a nyakában. Pedig a kanadai játékvezető mindent megtett, hogy csak ezüst legyen.
Mr. Turcotte kis híján elrontotta olasz kollégája búcsúmeccsét (Petro-nillit szerettük, a fiúk firenzei Eb-döntőjét, a Vasas idei, zágrábi KEK-döntőjét vezette rendkívül korrekten), nem beszélve a mieink fantasztikus napjáról, a lelátót piros-fehér-zöld zászlókkal ellepő magyar szurkolók öröméről. Hogy minek kell kanadait küldeni egy amerikai meccsre már megint?
Ezért – ha jól sejtjük…

Nem sejtette viszont védelmünk az utolsó negyedben, hogy ki fog lőni, így Villa, a csokibőrű amerikai (nem a kedvencünk, a palermói olimpiai selejtezőn igencsak kibabrált velünk) könnyűszerrel lőtte át a kézerdőt. Hogy a falban lévő támadók folyamatosan szabálytalanok voltak? Illett volna észrevenni.
Ez még hagyján. A folytatásban a kaliforniai egyetemen tanuló, az ellenfél játékosait jól ismerő Pelle Anikó a támadóidőtől szorongatva nyolc méterről a jobb felsőbe helyezte a labdát, amibe a kanadai "okosan” belefütyült. A medencében a méregtől majd felrobbanó tehetségünk később nevetve emlékezett a szituációra: "Azt hittem, szívrohamot kapok. Végre elsült a kezem, végre odament a labda, ahova akartam, erre a centerben történt szabálytalanság miatt nem adják meg. Látnia kellett a bírónak, hogy lőni fogok, nem értem, miért nem várt ki a végéig.”
Na de itt nincs ám vége a mesének. Mert Anikó folytatta – a vízben is, szóban is: "Dacos voltam, megpróbáltam még egyszer. Bejött.” Csak azért is megmutatom alapon fogta, és újra bevágta. Sajnálhatják, hogy még a tévében sem láthatták.
Mindamellett az őrületes darálóban ismét az ellen szerzett előnyt: a labda nélküli kiállítást Moody értékesítette. Erre fel Faragó Tamás megtapsolta a kanadait, akinek annyi vér nem volt a pucájában, hogy őt intse rendre, ezért az ilyenkor megszokott típushiba következett: piros lap a másodedzőnek, Györe Lajosnak…
Peregtek a másodpercek, az apró termetű Valkay Ágnes sokadszorra szerelte szabályosan az egyik bivalyerős centert – igen ám, de még mindig az amcsik vezettek. És már csak másfél perc volt hátra.
Igaz, ez egyben azt is jelenti, hogy eljött a gólkirálynő, a dunaújvárosi zseni, Primász Ágnes ideje. Már vártuk. De mennyire! Az időkérés utáni fórt (amit nem lehetett nem megadni, Tiba Zsuzsát szó szerint fojtogatták a vízben) precízen váltotta gólra, hogy nem sokkal később bemutassa a Világkupa legvarázslatosabb mozdulatát.
Ejtés, kilencről (!!!), a bal felsőbe.
Egy Világkupa fináléjában, negyvenöt másodperccel a dudaszó előtt!
"Úgy éreztem, fölé száll” – ismerte el a "tettes” angyali mosollyal. Mellette Sós Ildi vigyorgott, aki az utolsó ellenattaknál bravúrral ütötte ki az amúgy jól játszó Beauregard lövését. Csak ahogy megszokhattuk tőle.
Eztán a kapitány szaladt. Ahogy csak bírt, utánozhatatlan mozgással, boldogan, önfeledten, ki az uszodából, messze, ahol még a madár se látja. Talán telefonált, haza, a feleségnek, a gyerekeknek, a beszélőjüket egyre inkább hallató hármasikreknek, akik a meccs előtt "Hajrá Apa!” és "Hajrá Magyarok!” felkiáltással tüzelték.
A kicsik, Emma, Berta és Tamás hamar megtudták: "apát” a tizenhárom hölgy újra a magasba repítette. És a hódító körútnak még messze az (athéni) vége.

Mestermérleg
Faragó Tamás: – Nagyon nagy győzelem volt, hiszen végig jobbak voltunk az amerikaiaknál, annak ellenére is, hogy az ellenfél minden segítséget megkapott, hogy megnyerje a Világkupát. Minden dicsőség a lányoké, de tudom, a játékosok csinálják az edzőt. Öröm számomra, hogy most jó edzőnek számítok.
Guy Baker: – Szomorú vagyok, mert nyernünk kellett volna. Nem tudom, mi történt az utolsó meccsre a lányokkal. Tudtuk, hogy a magyarok jók, de ha azt csináljuk, amit kellett volna, most mi ünnepelhetnénk.