Olykor a kutyahűség is véges

– Számítottam rá, hogy lesz valami.
– Meg sem fordult a fejében, hogy szombat este nem megy ki a Komjádiba?
– Dehogy. A Fradit különben is meg kellett néznünk, elvégre a hét végén vele játszunk. Igaz, korábban rendre az öltözőből mentem fel az uszodába, most léptem be először ott, ahol a nézők is, és pont szembe találtam magam a Vasas-táborral.
– Ráadásul félházas meccsnél minden egyes mondat tisztán kivehető.
– Gondoltam, hogy nem fognak szeretettel üdvözölni, de ez egy kicsit durva volt…
– Kétségtelen: az árulózás benne van a pakliban, az anyázás viszont minden jobbérzésű emberben viszszatetszést szült.
– Meg azok a megjegyzések, hogy én eladtam a döntőt. Igazán az volt a szörnyű, hogy a kiabálókat szinte kivétel nélkül ismerem, azt hittem, továbbra is jó viszonyban vagyunk, elvégre képek sorát őrzöm otthon, amelyeken együtt őrjöngünk a különböző sikereket követően. Nem hittem volna, hogy mindez ennyire a visszájára fordulhat.
– Mitől mérgeződött meg enynyire a légkör?
– Nyilván belejátszik az is, ahogy a bajnoki döntő véget ért. De hogy én azt eladtam volna… Egyrészt rendkívül kevés ideig voltam a vízben, másrészt meg – és ez a legfontosabb – mindenképpen magyar bajnokságot akartam nyerni. Sok aranyérmem van az olimpiaitól kezdve a junior világbajnokiig, ám a magyar bajnoki még hiányzik, márpedig számomra az is rendkívül fontos.
– Megkérdhetném persze, hogy mi történt ott, elvégre csapatkapitányként tán volt rálátása, de…
– …de nem igazán szeretnék beszélni róla.
– Ismerve a habitusát, az lepett volna meg, ha mást mond. Arról viszont beszélhetne, hogy élte meg az ötödik mérkőzést.
– Vége lett – én pedig kész voltam. Csak feküdtem a parton a köpenyemen, és borzalmasan éreztem magam. Ötödszörre is csupán ezüstérem, alapvetően ez készített ki, no meg az, hogy pillanatokra szállhattam csak be. Labdacipelőként kezdtem a Vasasnál, elvittem a csapatkapitányságig, ehhez képest szinte végig a padon ültem – ez iszonyúan bántott. Mindez megfejelve mindazzal, ami a meccsen történt, az újabb kudarc… Nem, nem akartam sírni. Ez még annál is rosszabb volt, elterülve bámulni a mennyezetet, totálisan kiüresedve. Gyalog távoztam az uszodából, nem kívántam találkozni senkivel, csak mentem, mentem, később valahol az Üllői úton szedtek fel.
– Ugyanakkor korábban is érték kudarcok a Vasasnál, mégsem ment el. 1999-ben, az Eb-döntő után a zuhany alatt kapott ajánlatot Görögországból. Tavaly Reccóba hívták, ahol, mint tudjuk, nem akármilyen csapat jött össze. De nem, mindkétszer nemet mondott, s maradt a Vasasnál.
– Igen, mert itthon éreztem jól magam, mert a tanulás is idekötött.
– Hogy idézzem az akkor elmondottakat: ilyen utánozhatatlan öltözői hangulat sehol másutt nincs, ezt nem lehet csak úgy otthagyni. Tán tovatűnt ez az idill?
– Á, az mit sem változott, ugyanolyan remek volt, mint régebben. Igaz, hogy Kovács Zoli barátom elment, viszont jött Székely Csucsu, mint közeli haver, meg a többiekkel is ugyanolyan jól kijöttünk…
– Akkor?
– Sokat tépelődtem rajta, míg végül döntöttem, hiszen nyolc év az mégiscsak nyolc év. Végül azért határoztam így, mert elegem lett sok mindenből. A hajszából, amibe megpróbáltak belelovalni minket, hogy jó, győztetek, de ez még kevés, gyerünk tovább…
– Szerintem a Honvédnál sem kisebb az eredménykényszer.

– Persze, itt is mindenki nyerni akar, akárcsak korábban a Vasasban. Az elmúlt idényben négy döntőből hármat hoztunk, ami nem olyan rossz arány, talán ez is bizonyítja, hogy az akarattal nem volt baj. A miliő viszont… Megnyertük a KEK-et, de szinte egy pillanatig nem élvezhettük a siker ízét, azonnal az arcunkba vágták, hogy jó, de most már a bajnokságot is muszáj hozni, nekünk a Bajnokok Ligájában kell virítanunk, ez a leglényegesebb. Mi sem gondoltuk másként, csak éppenséggel egy KEK-diadalt követően jó lett volna egy picit, egy nagyon picit lefékezni, és élvezgetni a sikert. Nem sokáig, egy napig, kettőig: abban az őrült hajszában ennyi talán járhatott volna.
– Ez elég a váltáshoz?
– Ugyan, ez pusztán egy tényező a beváltatlan ígéretek mellett.
– Konkrétan?
– Hadd ne menjek részletekbe. Nem szokásom senkire rosszat mondani.
– Tudna?
– Sokat sokakról. De nem teszem. Rengeteget köszönhetek a klubnak, visszafelé mocskolódni – ezt utálom. Legyen elég annyi, több, igen jelentős ígéret nem teljesült. Úgy vélem, a magam részéről mindent megtettem, korrekten viselkedtem, nem sírtam el senkinek a bánatom, különben sem szokásom – cserébe viszont én is korrektséget vártam. Ha nem teljesülhet, akkor legalább azt, hogy nézd, ez a helyzet. De nem, csak azt hallottam, oké, oké, jövő héten rendezzük. Egy idő után ebből lett elegem. Viszont itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a Plaket vezetőjében, Tóth Gyulában nem csalódtam. Rá és persze édesapjára, az időközben elhunyt Karcsi bácsira is örök hálával gondolok vissza. Ellentétben azzal a vezetővel, aki azt nyilatkozta a Dominóba szerződésemet követően, hogy már értik, miért teljesítettem olyan gyengén a bajnoki döntőben. Amiben az a furcsa, hogy egyrészt szinte alig játszottam, másrészt nemrég ő is elhagyta a klubot. Mindegy, ez a múlt, lezártam, vége. Nem volt könnyű, a nyaram nem telt túl jól, még szerencse, hogy akadtak, akik bátorítottak. Például Faragó Tamás, aki annak idején a szó szoros értelmében fülön fogva vitt a KSI-ből a Vasasba: most azzal hívott fel, hogy Kutya, látom, valami nem stimmel, szólj, ha beszélgetni akarsz. Az ilyenekből lehet erőt meríteni.
– S milyen az élet a Dominóban?
– Jól döntöttem, hogy megint nem a Reccót választottam: fantasztikusan érzem magam, a Westel jóvoltából itt valóban nyugodt körülmények között készülhetünk, kizárólag a játékra koncentrálhatunk. A vezetők is végtelenül rendesek, a szombati balhé után rögtön hívtak, nyugtattak, ne is törődjek vele.
– És? Törődik?
– Most nem vártam meg a meccs végét, az utolsó két gólt nem láttam, annyira elegem lett. Ez mégsem jelenti azt, hogy ezentúl ne mennék ki a Vasas mérkőzéseire. Sok győzelemben volt részem, ezeknek az emlékeit senki sem veheti el tőlem, ezt a nyolc évet sértegetéssel nem tudják semmissé tenni.