A nyár tizenhét pillanata

Egymás után pörögnek le a "harmincötjeik” úgy, hogy a labda a kapu irányába sem száll – viszont tíznél már hárman tartanak a félpálya környékén, meggátolandó az elspricceléseinket. Ratko Rudic váltása nyilvánvaló: nem akar magyar gólfesztivált.
Fodor az első fórunknál a nappal szemben az amerikai kezet találja meg. Másodjára viszont nem téveszt a jobbkezes. Átellenben csak egyszer sikerül megúszni azt, hogy az amik a fórjuk során beadják a kapu elé a labdát: Szécsi az elsőnél véd, a másodiknál, Bailey közelijénél esélye sincs. Emitt harmadik fórunk gyorsan góllá érik, Kiss Csaba ezúttal Kerr baljánál találja meg a rövid sarkot – ám a Világliga eddigi fordulói során először nem sikerül előnnyel zárni az első negyedet, Wigo kapáslövése ugyanis olyan szép, mintha mi csináltuk volna (2–2).
A másodikban hamar megkínáljuk Kerrt, kár, hogy kétszer is bele tud kapni a labdába a színes bőrű hálóőr. Harmadjára nincs esélye, Fodor szemből, háromról lőhet fórban – az akciógólhoz viszont többre volna szükség. A pluszt az amerikaiak adják: első igazi hibájukat – rossz passz elöl – azonnal büntetjük, avagy Benedek eszményien fordul. A bentiekre azonban továbbra sem figyelnek a védőink hátrányban, ami azt jelenti: Klatt és matt. Aztán a bekk "kap” is egy gólt: Molnár birkózik vele, majd klaszszikus, vad(vízi) összekapaszkodás végén csavar egészen zseniális "lapossággal” Kerr karja alatt. Sőt, Klatt eztán Birosról is lemarad: a kontra sebessége már a régi, a passzok pontossága is, Molnár bejátszását a klubtárs gyönyörűen behúzza – Klatt már csak neki tud behúzni egyet (egy szépség meg egy szörnyeteg…). Felix közbeköhint ugyan, ám a hajrá a miénk. Kiss Gergő úgy vág be egy fórt, hogy Azevedo a nyakán lóg, majd Benedek tudatosítja újfent az ellenfelekkel, rá még három másodperccel a befejezés előtt is illik vigyázni. A csapatkapitány akkora kapufás gólt zuhint nyolcról, szabaddobásból, hogy majdnem feldől a kapu. Ez már valami: azaz ugyanannyi, mint két napja, 8–4.
A nagyszünetet követően folytatódik a masszív egymásba kapaszkodás, ez azonban öngyilkos harcmodor: sem izomban, sem rutinban nem vehetik fel a versenyt véreinkkel az ifjak. Molnár simán veri a védőjét, aztán egy kontra ugyan elmegy – Fodor szerel mezőnyben, Benedeket viszont Kerr szereli –, másodjára viszont Kiss Gergő nem téveszt. Majd egy csellel is bizonyítja, egy az egyben nincs sanszuk a jenkiknek, legfeljebb egy visszarántásra: a fórt pedig kiharcolója úgy fejezi be, ahogy szokta, gatyáig kiemelkedve, majd bezúzva az ablaktáblát (11–4). Kemény úgy dönt: a negyedik negyed során megszavaz egy debütálást az egriek ifjú kapusának, Jászberényi Gábornak. Ja, a negyedet megint Benedek búcsúztatja, igen szépen.
Annál már csak Fodor gólja zseniálisabb: Kiss Gergő passzát, ahogy jön, a levegőből, csuklóból megejti a védők közé törve. Hátul Szécsi három szédületes védéssel búcsúzik (mindannyiszor emberhátrányban ment), elöl meg Steinmetz Ádám varázsolja ki a védők alól a labdát Kiss Gergőhöz, a többi rutinmunka (14–4). Az üzletmenet egyébiránt zavartalan mindenütt, Baileynek elengedik, hogy lerúgja magáról Benedeket, más kérdés, hogy Jászberényi gond nélkül fogja az abszolút ziccert. A közönség nagyvonalúbb része húszat követel (kosárban: "százat nekik!”), ám ehhez túl kevés az idő, jóllehet Molnár húzása fórban és Steinmetz Barna hatméterese közelebb visz a célhoz. Végül csak két rekord jut: Steinmetz Ádám pazar csavarja öt másodperccel a befejezés előtt beakad, ez a tizenhetedik gól, ami csúcs a Világligában, továbbá csúcsbeállítás az amerikai pólóhistóriában, hiszen tizenkettővel eddig csak egyszer verték meg a jenki együttest. Azt, gondolom, mondani sem kell, hogy akkor is mi voltunk a tettesek: három éve, ugyanitt, a Margitszigeten.
Hogy a történelem ezután is ismétli-e önmagát, majd kiderül – egy biztos: az a gólfesztivál egy szédületes hódítás kezdetét jelezte 1999 nyarán.

Mestermérleg:
Kemény Dénes: – Gyatrán támadtunk, elfogadhatóan védekeztünk az első negyed során. Ezután precízebbekké váltak a lövéseink, továbbá váltottunk védekezésben: addig sokat zónáztunk, a második negyedtől viszont inkább szorosat fogtunk, ami kifizetődőnek bizonyult.
Ratko Rudic: – A magyar bajnokságban zajlanak ilyen mérkőzések: kemény emberfogás, senkinek sincs helye és ideje a labdával törődni. Ez a rutinos magyaronak jobban fekszik, mint a mieinknek. A FINA direktívái szerint a betöréseknél a támadót szokás honorálni, ehhez képest szinte egyetlen kiállítást sem ítéltek a játékvezetők, holott mi erre alapoztuk a játékunkat. Persze, ez magánügy: a magyarok sokkal jobbak, mi egyelőre képtelenek vagyunk megütni az ő szintjüket.