ÚJRA ÉS ÚJRA az az öt évvel ezelőtti beszélgetés pereg a fejemben: a koronavírus-járvány miatt előbb edzeni sem tudtak az úszók, majd versenyezni nem volt lehetőségük. Az olimpiát egy évvel elhalasztották, így Tokió előtt a Magyar Úszószövetség a Margitszigeten „összehozta” négy ország úszóit, s azon a Négy nemzet úszóversenyen Kós Hubert berúgta az ajtót.
Kétszáz vegyesen.
Ott úszta meg az A-szintet, azzal váltotta meg az olimpiai indulás jogát. Tizenhét éves volt akkor.
Most meg huszonkettő.
Akkor megilletődötten, de nagyon is éretten beszélt arról, amit elért ott, a Margitszigeten, s felvillantotta azt is, milyen céljai vannak. Meg azt is, milyen ember ő.
„Eddig maga az olimpia is vad álom volt egyesek szerint… Magamban ennél vadabb álmokat is megfogalmazok, de hiába gratulálnak most sokan nekem, továbbra is a földön kell maradnom. Attól, mert úszik egy nagyot az ember, még van út lefelé is… A földön kell maradni, és dolgozni kell. Ha nem tesszük bele a munkát, nincs fejlődés, és felesleges is ezt csinálni.”
Csoda, hogy újra és újra hallom ezeket a mondatokat, és látom magam előtt azt a fiatal fiút?
Utána ugyan még jött néhány könnyes-dühös interjú, hiszen a vége rendre nem sikerült egy-egy versenynek, ám ott, azon a margitszigeti délutánon valami mégiscsak világossá vált: ebből a fiúból bajnok lehet.
Öt év telt el azóta, s ez a fiú már megnyert mindent, amit csak lehet ebben a sportágban, mára ő az egyik stabil pontunk – úszásban, de a teljes magyar sportéletben is.
Beszélhetünk Magyarovits Zoltán remek munkájáról Magyarországon, fokozhatjuk azzal, hogy a világ legjobb edzője is szemet vetett erre a fiúra, így Kós Hubert 2022 decembere óta Bob Bowman irányításával készül, ám én mégiscsak másokat helyeznék ezúttal a középpontba.
Ez a fiú fikarcnyit sem változott, a sorozatos sikerek mellett is maradt az, aki volt. Nem szállt el, nem lett nagyképű, nem kerülte meg a munkát, és továbbra is mindenkivel tisztelettudóan, kedvesen viselkedik, s ez két embernek biztosan köszönhető.
Ez a két ember ezúttal is ott volt a vb-n, hogy puszta jelenlétével is támogassa a bajnokot (mint mindig, válassza el őket több ezer kilométer is), Szingapúrban két testvére mellett ott szurkolt a lelátón édesanyja és édesapja. Hogy Kós Hubert az, aki, leginkább nekik köszönhető. Hogy Kós Hubert ilyen klasszissá nőtte ki magát, nekik is köszönhetjük. Ne csak a fiukra legyenek büszkék – magukra is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!