Szingapúri szintlépés – Patai Gergely publicisztikája

Már besötétedett, mire leszállt a gépünk Dubaiban. Három órát kellett várni a szingapúri csatlakozásra, úgyhogy addig is a medencebeosztást böngésztem, hátha elcsípem férfi vízilabdázóink edzését a világbajnokság rajtja előtt. Úgy voltam vele, ha nem késik a járat, no meg gyorsan kiadják a bőröndömet, a végére még odaérek – egy próbát mindenképp megért. A Changi repülőtér elit listás látványosság, de nézelődni ezúttal nem volt idő, a világ legmagasabb beltéri vízesése mellett is úgy robogtam tovább, mint a gyorsvonat.

Közvetlenül az esemény központi helyszínére kértem a fuvart, csakhogy ezzel még nem könnyítettem meg a sofőr dolgát, aki érdeklődött, hogy mégis melyik bejárathoz vigyen. Akkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, aztán a sportparkot bejárva megvilágosodtam: húsz-huszonöt percen át baktattam a bőröndömmel, mire megtaláltam az akkreditációs pultot. Addigra megkerültem a Nemzeti Stadiont és a fedett arénát, elhaladtam strandröplabdapálya és csónakház mellett, láttam mászófalat a plázában, kocogókat a rekortánon, biciklistákat a téren. A floorballtól a tollaslabdán át az asztaliteniszig különböző sportágak képviselőivel találkoztam a hatalmas komplexumban – amit ott nem űznek, az nem is létezik.

Na, így kezdődött a szingapúri kaland, így jutottam el az úgynevezett OCBC Vizesközpontba. A margitszigeti hangulatot lehetetlen felülmúlni, de már annak is örültem, hogy a fukuokai vásárcsarnok és a dohai multifunkciós létesítmény után végre ismét uszodában rendezték a pólómeccseket. Elsőre azt hittem, alulbecsülték a méretét, aztán kiderült, hogy csak a kereslethez igazították… A délelőtti találkozókat ötvenen, a házigazda meccseit és az esti rangadókat nagyjából háromszázan látták a helyszínen – a férfidöntőre megtelt a lelátó (1800 néző), de akkor sem feltétlenül a helyiek miatt.

Sokan kérdezték az elmúlt két hétben, hogy mi lehetett a viszonylagos érdektelenség oka. Amit nem ismersz, a legritkább esetben szereted meg elsőre, márpedig Szingapúrban korántsem a vízilabda a legnépszerűbb sportág – igaz, már a nyolcvanas években rendeztek nemzetközi tornákat, amikor Gém Zoltán volt a válogatott szakvezetője. Férficsapatuk egyszer, 1956-ban járt olimpián, világbajnokságon még sohasem, míg a hölgyek tavaly mutatkoztak be a nagyszínpadon, de nem tudtak mérkőzést nyerni. Ezúttal 34–2-es vereséggel kezdtek az ausztrálok ellen, ugyanakkor szívderítő volt látni, hogy a „kemény mag” mennyire örült annak a két gólnak. Akik voltak olyan lelkesek, hogy az első játéknapok valamelyikére jegyet váltottak, az egyenes kieséses szakaszról sem akartak lemaradni – talán naiv vagyok, de hátha a világbajnokság hatására többen elkezdenek vízilabdázni a városállamban.

A szingapúri sajtós kollégák legalábbis két héten át áradoztak a magyar válogatottak játékáról, úgy gratuláltak nekem, mintha bármi közöm lenne a fiúk és a lányok kitűnő szerepléséhez. Már az említett edzésen, vagyis a nulladik napon is biztatóak voltak az előjelek: a férfiválogatott stábja azzal a jó hírrel fogadott minket, hogy mindenki bevethető, ami a felkészülési időszak kihívásai után győzelemmel ért fel. Persze az élet nem fenékig tejfel, a torna első napjaiban Vigvári Vendel küzdött betegséggel, a második héten Jansik Szilárd szemsérülése szólt közbe, de közös erővel túllendültek a nehézségeken a mieink.

A magyar szövetség az eredményesség mellett ezúttal a fiatalítást is a zászlajára tűzte, a szövetségi kapitányok magukkal vittek olyan tehetségeket, akik már a világkupában is letették a névjegyüket. Kellett a tesztelést szolgáló sorozat, kellettek a nyári erőfelmérők is ahhoz, hogy a világbajnoki újoncok egyáltalán ne tűnjenek megilletődöttnek. Nagy Ákost például a nagy tornák semmihez sem fogható légköréről kérdeztem, mire rávágta, hogy izgalomnak nyoma sincs, ugyanis nem teherként, hanem lehetőségként éli meg a kerettagságot.

„Nemcsak próbálkozunk, hanem bizonyítunk is” – jelentette ki határozottan a fiatal balkezes az ausztrálok elleni nyitány előtt. A következő két hétben újra meg újra a fülemben csengtek a szavai. A kiütéses rajt, a spanyolok elleni első három negyed, az álomjáték a negyeddöntőben, az elődöntős szerbverés… Olyan élmények, amelyek erősítik a társaságot, olyan emlékek, amelyekre bátran lehet építeni. Ahogy a mérkőzéseket követően rendszerint elhangzott, ez a csapat most nagyon egyben van – és egyben lesz jövőre, Belgrádban az Eb-n, két év múlva Budapesten a vb-n, aztán 2028-ban Los Angelesben is.

Hasonló egységet, összetartást éreztem a női válogatottunk háza táján is, márpedig nekem ez még többet jelent, mint az ezüstérem. Cseh Sándort olyan edzőnek ismertem meg, aki nem köntörfalaz, mindig kimondja a frankót. Pontosan tudják a játékosai, hogy mit vár tőlük, téthelyzetben sem kér mást, mint az edzéseken. Bármennyire fiatal a csapat, gyorsan kialakult az alapjátéka, amelyből a görögöknek, az olaszoknak és a spanyoloknak is ízelítőt adott Szingapúrban. Azzal, hogy a csoportrangadón megverték a mieink a későbbi világbajnokot, elkerülték a párizsi ezüstérmes ausztrálokat – cserébe megkapták az olimpiai bajnokot, de addigra már a négy között voltak. Nemhiába, a negyeddöntő tényleg vízválasztó.

Naponta nagyságrendileg negyven másodpercem volt, hogy újságíróból szurkolóvá változzak át: ennyi idő alatt felpattantam az asztalomtól, leszaladtam a lépcsőházban, ki az utcára, majd jobbra át, irány a vegyes zóna. Ilyenkor előjött belőlem a gyermeki énem, az öklömet rázva, széles mosollyal futottam, mert jóformán mindennap volt minek örülni. Az olaszok legyőzése után Cseh Sándor is mosolygott (de jó volt ezt látni!), aztán jött az a bizonyos elődöntő, a spanyolok elleni gálaelőadás… Libabőr, eksztázis, csoda. Még mindig nem fogtam fel, ami aznap történt, de talán nem is kell felfogni, ezt bizony át kellett élni. Továbbra is tartom, amit utána mondtam a barátaimnak: korszakos sikert értek el a lányok.

Ahogy Manhercz Krisztián kiemelte a hivatalos köszöntésen, a női csapat győzelmei a férfiaknak is nagy lökést adtak az egyre nehezebb erőpróbákhoz. Nem mintha egyébként híján lett volna a lendületnek Varga Zsolt együttese, sőt, éppen az repítette messzire: a fiatalok vagány játéka, no meg a rutinos klasszisok alázata. Amikor a lányok túljutottak az olaszokon, másnap a srácok kiütötték a címvédő horvátokat. Miután a hölgyek átrobogtak a spanyolokon, az urak legyűrték az olimpiai bajnok szerbeket. A döntőben mindkét válogatottunk alulmaradt, de nem is ez a jó megközelítés, sokkal inkább az, hogy a görögök és a spanyolok felülkerekedtek.

Lassabban szedtem a lépcsőfokokat, mint korábban, viszont egyáltalán nem volt hiányérzetem, csak a lelkem fájt a csapatainkért. A finálék előtt mindkét együttesünk főhadiszállását meglátogattuk a kollégákkal, éreztük, tapasztaltuk, hogy mennyire szeretnék az aranyat a játékosok. Ezüst lett belőle, ám könnyek között is reális értékeléseket hallhattunk. Vereség után ritkán gratulál az ember, ezúttal mégis az elismerésé és a köszöneté volt az első szó, elvégre két hétig több millióan együtt szárnyaltunk a magyar vízilabda-válogatottakkal. A párizsi olimpia óta eltelt időszakban minden téren szintet léptünk, és bár a következő mestervizsgáig még hátravan három év, szerintem a részsikereket is értékelnünk kell, a szürke hétköznapokban ugyanis azokból lehet erőt meríteni.

A legtöbben ezt a két hetet látták, most voltak a rivaldafényben a csapataink, de valójában az elmúlt hét hónapban ültették el a magokat. A munka gyümölcse hamar beérett – és ez még csak az első szüret volt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!