Kós Hubert: Nem akarok még egyszer olyat, mint Párizsban!

Kicsit profánul hangzik, de az elmúlt hónapok után csak ezzel kezdhetjük: él még? 
Alig… – válaszolta Kós Hubert, és bár a hangján is érződött a fáradtság, kérdés nélkül folytatta, miért nehezek jó ideje a napjai. – Az elmúlt három hét brutális volt, egyszerűen nem tudom másként mondani, csak így. 

Ez mit jelent a gyakorlatban, milyen tekintetben volt az? 
Mindenben, amiben csak lehet. Egyfelől balszerencsének is mondhatjuk, hogy az áprilisi magyar bajnokság óta egyfolytában csak edzek, hiszen az ob másnapján már repültem vissza Texasba, és bár a következő reggelen még nem kellett megjelennem az uszodában, délután már egy kemény, hétezer méteres edzéssel „üdvözölt” Bob Bowman – azóta meg sem álltam. Másfelől ez lehet szerencse is, hiszen tényleg bődületesen sokat dolgoztam. Léon Marchand-nak például volt két versenye, előtte ő könnyített, az amerikai csapattársaimra várt június közepén a válogató, vagyis nekik is voltak könnyebb napjaik, nekem viszont nem, én „végigtoltam” ezeket a heteket. Kezd elfáradni a testem, de talán ez azt is jelenti, hogy amikor könnyítünk a világbajnokság előtt, én is csúcsformában leszek. 

Az eredmények mást mutattak, de nem volt abban kockázat, hogy ilyen előzmények után rajtkőre állt Indianapolisban? 
Kockázat nem volt, bár mentálisan nem egyszerű ilyen állapotban odaállni egy versenyre – előzetesen nem vártunk túl sokat a viadaltól, de része volt a felkészülésnek, Bob azt mondta, kell még egy verseny a vébé előtt. És ha ő ezt mondja, akkor versenyzünk. Nekem, mondjuk, éppen nagy segítséget jelentett, mert azt éreztem, szétesik a testem… Még akkor is jól jött ez a verseny, ha a harmadik napon három számot úsztam: amúgy ez is Bob találmánya. 

Már micsoda? 
Első nap egy szám, a másodikon kettő, a harmadikon három. Ez a verseny az edzőknek volt igazán fontos, itt senki sem volt csúcsformában, de arra mindenképpen jó volt, hogy a kemény munkát, a monotonitást megtörte a verseny, kizökkentünk kicsit a megszokott menetrendből. Aztán lassan következik a könnyítés, az már sokkal jobb lesz. 

Alig várja már, ugye? 
Nagyon. Mégis azt mondom, inkább szerencsés vagyok, hogy végigedzhettem ezeket a hónapokat, hiszen olyan munkát tudtam így elvégezni, amit tavaly az olimpia előtt nem, mert akkor a belgrádi Európa-bajnokság ebbe némileg „bezavart”. De tényleg nagyon fáradt vagyok… 

Mentálisan hogyan bírta ezt a sok munkát? 
Lehet kifogásokat keresni, de annak mi értelme lenne? Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen tulajdonképpen öt éve majdnem megállás nélkül edzek, alig-alig volt pihenőm – az olimpia után fontos volt, hogy ne álljak le, hiszen decemberben Budapest rendezte a rövid pályás világbajnokságot, és persze Bob sem engedte volna, hogy pihenjek, mert számított rám az egyetemi bajnokságban. A szingapúri vébé után viszont belefér egy nagyobb pihenő, de azért ez sem lesz hosszú idő, talán három hét.

Nehezebbek is voltak az edzései?
Azért volt nehezebb minden, mert ezúttal nem az olimpiára készültünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok motivált, mert ez nem is lenne igaz, az viszont tény, hogy az olimpiára készülni különleges érzés. Ez nem jelenti azt, hogy nem tettem bele ugyanazt az energiát és munkát a felkészülésbe, mint egy évvel ezelőtt, beletettem, hiszen attól, mert olimpiát nyertem, mert volt egy jó évem, még nem állt meg a világ. De az is igaz, hogy mentálisan nehezebb volt minden, ráadásul áprilisig Léon sem volt velünk. 

Ha Léon Marchand ott van ön mellett, minden más?
Nemcsak nekem, neki is. Amikor visszajött áprilisban, kellettünk mi is ahhoz, hogy visszaszokjon a nehéz munkába, és persze kellettek Bob motivációs beszédei is – nem mondom, hogy ugyanolyan állapotban van, mint tavaly, de azért nagyon jó formában van ő is. Én azért szeretem, ha Léon velünk van, mert európai ő is, így már csak emiatt is közelebb állunk egymáshoz.

Barátok?
Nem azt mondom, hogy nincsenek barátaim Amerikában, de az, hogy Léon is európai, tényleg sokat segít. Igen, azt mondhatom, ő a legközelebbi barátom. 

Ha már Marchand visszatérését említette, beszéljünk egy másfajta visszatérésről is, arról, hogy az orosz úszók ott lesznek a szingapúri világbajnokságon. Erre felkészült?
Bobbal erről külön nem beszéltünk, de mindig azt tanítja nekünk, senkitől sem kell félni  – a vetélytársaktól, az erős ellenfelektől sem, mert ők és az ellenük való verseny csak még inkább segíti, hogy jobb úszók legyünk, hiszen ha van ki ellen versenyezni, te magad is egyre jobban és jobban teljesítesz. Meglátjuk, mire lesznek képesek az orosz úszók a vébén, én azért igyekszem csak magamra figyelni. Amúgy erről is sokat beszélt már nekünk Bob: nem kell másra hallgatni, nem kell semmire figyelni, mert ha elvégzed a munkát, annak meglesz az eredménye. Mindezzel együtt kíváncsi leszek például a száz hátra, mert az elmúlt egy évben sokat erősödött a mezőny, csak úgy röpködtek a jó idők – olyan eredmények, amelyek Párizsban dobogót értek volna. Köztük van az enyém is, és ennek a sok munkának meglehet a gyümölcse, talán végre átlépek egy határt. 

Mire utal? 
Talán végre bekerülök azok közé, akik száz és kétszáz háton is kiváló eredményekre képesek. 

Jól érzem, hogy a száz hát nagyon megmozgatja? Olyan lelkesen beszél az erős mezőnyről, a jó eredményekről, arról, ön mire lehet képes – a kétszáz hátról eddig egy szót sem ejtett. 
Fontos a kétszáz hát, mindig is közel fog állni a szívemhez ez a táv, de nem akarok még egy olyan versenyt, mint a párizsi olimpia. 

Most megint arra kell kérnem, hogy ezt fejtse ki bővebben!
Párizsban két döntőt úszhattam, de az egyik váltó volt, én pedig nem akarom, hogy megint csak egyetlen egyéni számban legyek képes érmet szerezni. 

A száz pillangóval nem is számol? 
Sajnos nagyon nem jó nekem a világbajnoki program, hiszen a száz hát döntője előtt fél órával van a száz pillangó középdöntője – esélytelennek tűnik, de meglátjuk, mi lesz. 

A száz a kétszázhoz képest már-már sprintszám, nem?
Ez igaz, de még mindig nem annyira gyors, mint az ötven hát, ahhoz azért még sokat kell erősödnöm, de már az idén „megkóstolom” azt is, aztán lesz három évem arra, hogy kitaláljam, azzal mit kezdek. 

Vagyis gondolkozik az ötvenben is? 
Én is el fogok kezdeni egy idő után öregedni, és ahogy idősödik az ember, könnyebb a rövidebb számokat úszni. Egyelőre még a száz és a kétszáz hát a fontos, nagyon szeretnék például kétszázon is javulni, mert ez például tavaly nem sikerült – az olimpiai arany ellenére. 

Mi történik, ha egyéni csúcsot úszik kétszáz háton, de, mondjuk, csak második lesz a vébén? 
Azt elég nehéz lenne megélni… Viszont ha száz háton történne meg, azt mondanám, rendben van. 

Beszélt már a barátságáról Marchand-nal, de az is köztudott, hogy Kovács Benedekkel évek óta barátok – Szingapúrban újra ott lesznek mindketten kétszáz háton. Ez lelkileg erősíti önöket? 
Mindenképpen! Nagyon jó volt két éve Fukuokában Benivel együtt kimenni a döntőre, más érzéssel indul neki ilyenkor az ember – remélem, mindketten eljutunk a fináléig! Amúgy éppen a napokban mondta Beni, hogy mivel száz háton nem kvalifikált, ő lesz a legnagyobb szurkolóm a helyszínen, ott fog kiabálni a lelátón. 

Amerikából utazik a vébére, netán hazajön addig? 
Kelet felé utazni számomra sokkal megterhelőbb, mint nyugat felé: ha hazamennék, kétszer kellene keletnek mennem, így meg egyszer nyugatra – Indianapolis után még két hetet Texasban készülünk, aztán az amerikai válogatott tagjai elindulnak Thaiföldre, én meg a Fülöp-szigetekre, ahol a magyar csapat is akklimatizálódik a rajt előtt. 

Edzőjével, Bob Bowmannel megbeszélte már, mit vár öntől a világbajnokságon? 
Mostanában a „haldoklásom” idején, vagyis amiatt, hogy nagyon fáradt vagyok, inkább csak hangosabban beszélt velem – a verseny előtt néhány nappal is leüvöltötte a fejemet éppen egy háton történő sorozat végén, de ez nem ért meglepetésként, majdnem minden edzés után kapok egy hosszabb, nem túl kedves monológot… De nem is kell erről konkrétan beszélni: minden nehézség és fáradtság ellenére az idén is jól akarok teljesíteni az év legfontosabb versenyén, sőt, jobban, mint tavaly.