Kós Hubert: Keretbe foglalnám a világbajnokságot

– Sportról, azon belül leggyakrabban az úszásról szoktunk beszélgetni, de ezúttal evezzünk át egy szokatlan területre: beavatna minket abba, mi is az a cédrusláz?
– Ó, hát tud róla? – kérdezett vissza Kós Hubert, a szeptember óta Arizona helyett Texasban készülő és tanuló olimpiai bajnok úszó. – Ez tipikus közép-texasi betegség: Austinban nagyon sok a cédrus, és ez a fajta az első hidegebb napok idején rengeteg pollent bocsát ki. Aki pedig érzékeny erre, éppen úgy fest, mintha influenzás lenne. Én nem is jöttem rá elsőre erre, megfázásnak véltem, úgy is kezeltem, nem úgy, mint egy allergiát. Csak éppen nem értettem, mi történik, mi van velem… Aztán a srácok mondták, hogy ők is átélték ezt korábban.

– Nagyon kiütötte az allergia?
– Eléggé. Szerintem azért volt az átlagosnál is rosszabb, mert az olimpia után nem voltam azért a legjobb formában: fáradt voltam, az immunrendszerem sem volt a topon, és mellette mentálisan sem voltam a csúcson. Párizsig egyszerűen nem lehettem beteg, nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, és ez azért fejben is megviselt előtte, csak éppen a hatása az olimpia után jelentkezett.

– Megijedt?
– Nem, mert valójában vártam, hogy történik valami hasonló. A megfázást is értettem volna, de úgy, hogy megtudtam, mi is valójában a bajom, még érthetőbbé vált az állapotom.

– Hagyott ki edzést emiatt?
– Csak egyetlen edzésről hiányoztam, de arról sem azért, mert beteg voltam.

– Hanem?
– Nem szólt az ébresztőm…

– Ezt viszont – ha jól sejtem – edzője, Bob Bowman nyilván nem hagyta szó nélkül.
– Nem volt boldog. Még ha tudja, hogy ez nem jellemző rám. Amikor az ősz elején meg­égettem a kezem, akkor is mentem edzésre.

– Az konyhai baleset volt, ugye?
– A lazac beleugrott a forró olajba… Na, az nem esett jól, csúnya is volt a kezem, de akkor is ott voltam az edzéseken.

– Vagyis tulajdonképpen végigdolgozta az előző hónapokat. Milyen állapotban van?
– Az majd kiderül a Duna Arénában. Nem a fizikai állapotom a kérdés, sokkal inkább az, mennyire tudok átállni a huszonöt yardról a huszonöt méterre. Kedden úsztam először itthon, akkor a huszonöt métert harmincnak éreztem, szerdán huszonnyolcnak, csütörtökön huszonhétnek – keddre talán odaérek a huszonötre.

– Ennyire megérzi a különbséget?
– Igen. Már az is bezavar, hogy nem öt yardnál van a falat jelző zászló, hanem öt méternél, ez a tempószámoknál jelentős tényező, ráadásul úgy négy méterrel többet kell úszni egy hosszon – ehhez persze hozzá lehet szokni, csak az átállás és a beidegződések levetkőzése nem egyszerű.

– Több mint százkilencven ország képviselteti magát a Duna Arénában, de azért akadnak hiányzók, köztük néhány nagy név – az olimpia utáni „leeresztés” miatt talán érthető is a távolmaradásuk. E tekintetben ön hogyan áll? Elfogadható lenne az is, ha elfáradt volna a párizsi felkészülés során, ugyanakkor mégiscsak Budapest a házigazda.
– A fáradt vagyok-e vagy inkább motivált kérdéskör esetemben egyszerűbb, mert egyfelől az amerikai egyetemi bajnokság miatt nem is állhattam le, másfelől pedig hiába vagyok fáradtabb kicsivel a megszokottnál, hihetetlenül inspirál, hogy itthon versenyezhetek – ha cédrusláznál súlyosabb betegséget „szedek össze” az ősszel, az sem tántorított volna el a világbajnoki indulástól. Megnyertem már mindent, amit lehetett, s bár a világrekord még hiányzik a gyűjteményemből, van egy ennél is jobban vágyott célom, az, hogy végre egyszer itthon is érmet, lehetőleg aranyat nyerjek világversenyen.

– Nem is hallani mást a budapesti világbajnokságról szólva, mint hogy Kós Hubert szinte biztosan nyer a Duna Arénában – érzi a terhet, az elvárást?
– Ez engem inkább feldob! Terhet akkor éreztem, amikor nem voltam annyira jó úszó, mint mostanság, amikor még nemigen tudtam, mit is kell csinálni az ilyen helyzetekben. Például a 2021-es budapesti Európa-bajnokságon vagy a tokiói olimpián, ahol valójában még semmi keresnivalóm sem volt… Persze ez így túlzás, de korai volt még a berobbanásom, én viszont magamra tettem a terhet, mondván, oda kell érnem a legjobbak közé. Mára ez nem tesz görcsössé, hiszen Párizsban is sokan elvárták tőlem, hogy nyerjem meg az olimpiát, ugyanezt érzem a budapesti vébé előtt is – azok után, hogy megnyertem az olimpiát, még kevésbé visznek rossz irányba mások elvárásai.

– Vagyis felszabadította Párizs?
– Egyfelől igen, másfelől viszont nagyon szeretnék jól szerepelni Budapesten. Kell a lelkemnek a jó úszás.

– A felkészülés során mennyire volt téma Bob Bowman és Kós Hubert között a budapesti vébé?
– Amikor az Arizona csapatával tavasszal megnyertük az egyetemi bajnokságot, és utána néhány nappal eldőlt, hogy Bowman Texasban folytatja, Léon Marchand és én pedig követjük őt, azt mondta nekem, nagyon fontos neki a budapesti világbajnokság, és hogy tökéletesen felkészült állapotban induljak rajta. Nagyon várja a versenyt, Bob imádja a budapesti vébéket, úgy véli, az összes világbajnokságot a Duna Arénában kellene rendezni.

– Nemcsak tüzelni akarta önt, tényleg így gondolja?
– Mondhatják rám is, hogy elfogult vagyok, de egyetértek az edzőmmel: mi csináljuk ezt ennyire jól, sehol máshol nem rendeznek ilyen magas színvonalon versenyeket.

– Eszébe jutott az elmúlt hetekben, hogy a Bowman–Kós kapcsolat valójában a Duna Arénában kezdődött 2022-ben?
– Tényleg ott kezdődött minden… És azok után, hogy beszéltem ezzel a zsenivel, megnyertem mindent, előbb Európa-, majd világbajnok lettem, nyáron pedig begyűjtöttem az olimpiai aranyat is. Igen, a Duna Arénában kezdődött minden, és mostanra eljutottam odáig, hogy végre lehet egy jó versenyem hazai környezetben is – olyan versenyem, amelyiken a világ legjobb edzőjével lehetek ott.

– Négy egyéni számot vállal. Az úszók nem feltétlenül szeretnek sorrendet felállítani, de ezúttal kivételesen súlyozna a kedvünkért a négy táv között?
– Természetesen a kétszáz hát a legfontosabb, de én mellé tenném a százat is. A fukuokai világbajnokságon éppen fináléba jutottam ezen a távon, a párizsi olimpián meg éppen lemaradtam a döntőről. Régóta érzek magamban egy jó száz hátat, ráadásul igazán jó keretbe foglalhatnám a vébét, ha jól sikerülne a száz, hiszen az első napon kezdek ezzel, az utolsón pedig a kétszázat rendezik. Közte lesz az ötven hát és a száz pillangó.

– Léon Marchand viszont nem lesz a közelében, mert mégsem indul el a budapesti világbajnokságon – hogyan fogadta a francia klasszis döntését?
– Először kicsit orroltam rá, hiszen Párizsban találkoztunk legutóbb, ugyanakkor megértem őt. Mondtam neki, hogy én is érzem, hogy el vagyok fáradva, szerintem hasonlót sokan éreznek, még az is, aki végül nem jutott ki az olimpiára, hiszen ugyanúgy végigcsinálta a kemény felkészülést. Léon bevallotta, hogy sok volt neki az olimpia és a három világkupa-viadal – januártól viszont újra együtt készülünk. Addig meg Bob Bowmannel „vébézünk” egyet: Bobban jó ideje ott az érzés, a cél, hogy a francia tanítványával Párizsban, a magyarral Budapesten alkot valami nagyot. Az elsőt már teljesítette…